Menjenek békével!

Pár hónappal ezelőtt, amikor anyám először rosszul lett, a 112-es számot hívtam fel először. Hány éves? Van egészségügyi kártyája? Tud szlovákul? Nem tudja behozni autóval? – hangzottak az elengedhetetlenül fontos kérdések, majd a kedvesnek semmiképpen nem nevezhető besztercebányai hölgy megadta a rimaszombati éjszakai ügyelet telefonszámát. Újabb hívás, s most ctrl c, ctrl v következik. Miután elordítottam magam, s bemutatkoztam, megváltozott a hangnem, s az ügy pozitív fordulatot vett.

Annál a végső esetnél időben kijöttek, de mivel elfelejtették a házszámot és az utasítást, kétszer megkerülték a falut. Mi baja a néninek, kérdezték tőlem tanácstalanul, majd elkérték az egészségügyi kártyáját. Tud szlovákul a néni? – kérdezte egyikük, holott mint kiderült, ők is tudtak magyarul. 45 percnyi téblábolás és semmittevés után a segítségemmel végre hordágyra tették a semmire sem reagáló anyámat, majd elindultak. Másnap a kórházban próbáltam érdeklődni az állapota felől, de az ápoló hiába küldött az ügyeletes orvoshoz, az fel sem pillantva a számítógép elől, nyeglén csak annyit mondott, hogy nem az ő esete, várjam meg a főorvos asszonyt. Azt persze várhattam, nem jött. Megadták ugyan a benti számát (a mobilszámát nem adhatják meg, mondták), de a hölggyel nem sikerült kapcsolatot teremtenem. Másnap reggel hívtak fel, hogy anyám meghalt (ezt legalább magyarul tették), s dühösen számon kérték, miért nem vittem be az egészségügyi kártyáját. A halottasház előtt másfél órát várakoztam, mert nem voltak képesek áthozni a halotti bizonyítványát, s amikor az öltöztetőt kértem, hogy addig legalább öltöztesse fel, felháborodva csak annyit jegyzett meg, amíg nincsenek meg a papírok, s amíg ki nem fizetem a 18 eurós öltöztetési díjat, addig hozzá nem nyúl a halotthoz, s ezzel rám csapta az ajtót.

Mit tegyek ehhez hozzá? Azok, akik felmondtak, s fizetésemelést követelnek, inkább menjenek, de gyorsan! Az egészségügy ugyanis nem anyagi, hanem igen mély erkölcsi válságban van, s amikor ma, főleg Közép- és Kelet-Szlovákiában emberek ezrei élnek szociális segélyből, s a fizetésük nem éri el a minimálbér összegét, addig az orvosok irreális fizetésemelésért ordítanak. Odakint talán majd megtanítják velük a hippokratészi esküt, amelynek alfája és ómegája a beteg, s nem a telhetetlen pénztárcájuk.
Juhász Dósa János