Bogyó Noémi: Hangyalét

Mi, apró hangyanép, életünk az univerzum egy milliomod pislantása. Hol papás-mamást játszunk, hol activityt, aztán semmit, mert besavanyodunk. Van, aki istenesdit, arrogánsan, kitartóan, elunhatatlanul.

Reggelre kávét iszunk vagy teát, esetleg kakaót, vizet. Nyüzsgünk, szaladgálunk le-fel a saját kis trambulinunkon, jó kis egyenes, gondoljuk, vagy nem is gondolkodunk. De nem az. Girbegurba, mély kátyú a közepén, lyukas, mint a rosta, kipotyogunk belőle, foggal-körömmel visszakapaszkodunk. Megyünk, robogunk, zakatolunk, araszolunk, rükvercbe, előre, húzzuk magunkat, húzzuk a belünket, mások beleit. Örülünk, dühöngünk, konstatálunk, káromkodunk. Mi a fasz?

Este minden más. Pihepuha pehelypaplan, szalmakupac, priccs, pántjáról leakasztott ajtó. Összezizzenünk, egymásba gabalyodnak kezek, lábak, vagy nem. Szuszogunk. Boldogan, boldogtalanul.

Az álom felkap, visz ide-oda, a lábunk is kinő, szárnyra is kapunk. Nevetek, Te is, mi is. Az ablak mögött közben összedől a kilátás. Aztán csak elhullunk, mint ősszel az aranyszemű fátyolkák, katicabogarak, fényes zöld hasú legyek. S ott kint csillagok halálból születnek.

– Ez van, mert ilyen a teremtésed. Magad teremted az énvilágod poklait.
– Ki vagy?
– A teremtőd.
– Isten?
– Neked akár Isten is.
– Nem értem.
– A káoszból születtem többmilliomod magammal. Nem vagyok az egy és az egyetlen sem, neked mégis az egy és az egyetlen vagyok. Minden más csak illúzió. Minden, ami az énvilágodban benne foglaltatik, az tőlem ered. Mert neked én vagyok az alfa és az ómega. Hangyalétednek a teremtője, programozója vagyok.
– Hát akkor ezt jól elfuseráltad, ezt a teremtést, hallod.
– Te fuseráltad el. Tökéletesre teremtettelek, boldognak, önfeledtnek, mindent megadtam az induláshoz, hogy könnyű legyen az utad. Számtalan esélyt adtam neked az újjászületésre, s Te mindegyik életedet elfecsérelted.
– Akkor miért hagytál magamra? Miért nem segítettél és miért nem segítesz?
– Azt hiszed, érdekel a sorsod, érdekelnek a kínjaid, a bánatod, a fájdalmaid, a veszteségeid? Nem érdekelnek. Már régen nem érdekel, hogy boldog vagy vagy boldogtalan, hogy kínok kínját éled meg saját poklaidban dagonyázva, vagy a fény felé haladsz.
– Kegyetlen vagy.
– Nem, nem vagyok kegyetlen. Csak már mélységesen unom a kicsinyes béka-egér harcaidat, a szenvedéseidet, azt, hogy nem vagy képes tanulni a hibáidból, s a végtelenségig ismétled őket, egyik életből a másikba cipelve gyarló emberi kicsinyességeidet, hibáidat, lelki betegségeidet, testi gyötrelmeidet. A fényre teremtettelek, s hiába vezetlek felé, nem tudsz az úton maradni. Minduntalan letérsz róla.
– Hogy érted, hogy letérek róla?
– Bevonzanak csalfa remények, ösztöneid démonjai, saját nyavalyáidnak fájdalmai, poklaid, amit magadnak teremtesz minden nap újra és újra. Önös kis játékaidat játszod. Saját tökéletlen teremtéseket hozol létre, s nem bírsz túllépni rajtuk. Az egód diktálta ütemre táncolsz, aztán csodálkozol, hogy mélyrepüléseid darabokra törnek. Nem látod a fényt, olyan dolgokért harcolsz, aminek semmi értelme nincs. Azt hiszed, van cél. Nincs. A cél csak illúzió.
– Akkor mi van?
– Út van.
– Hogy gondolod, hogy út van, milyen út?
– Amit teremtettem neked, hogy tökéletessé válj, hogy átrendeződjenek az energiáid, hogy alkalmas legyél a mindenség befogadására, s bele tudj olvadni a fénybe. De Te nem vagy képes sínen maradni, nem vagy képes rendesen még a kikövezett utat sem járni.
– És hol az út?
– A pillanatban. A vanságban.
A megélésében. Az ottlétben. A figyelemben. Az éberségben.
– Ha nincsenek célok, nincs mit elérni, akkor mi az értelme a mindennapoknak, a küszködésnek, a fájdalmaknak, a harcnak, a megmérettetésnek?
– Hát ez az. Nincs semmi értelme.
– Niiiincs seeeemmi értelme?
– Csak a te énvilágodban van értelme, amit nap mint nap megteremtsz magadnak. Csak ott van. És senki másnak nem fontos, csak neked. Csak te vagy, aki ragaszkodsz hozzá, aki tovább viszed, aki harcol érte. Ha egyszer nem leszel, akkor semmi, de semmi nem marad belőle. Nincs semmi értelme a harcaidnak. Még ha nemes ideák is vezérelnek. Nem tudsz senkit megmenteni, sem megváltani. Esetleg magadat. De arra sem vagy képes.
– Akkor mit kezdjek az életemmel?
– Éld. Megértéssel, felülnézettel, mindenféle görcsös ragaszkodás, harc, alantas emóciók, harag, gyűlölet, játszmázások, manipulációk, kicsinyes vágyak nélkül. Tágítsd ki a teredet, tágítsd ki a tudatodat, a szívedet, ne akarj magad mintájára formálni sem másokat, sem a világot. Mindenkinek más az útja. Fogadd el. S lásd a te utad.
– Ez lehetetlen.
– Azt gondolod?
– Igen.
– Te akartad. Hát akkor úgy legyen.