Búcsú egy méltatlanul alábecsült elnöktől

Ugyanakkor Carter elnökség utáni tevékenységét dicsérni sokak számára egyet jelent a Carter-adminisztráció közvetett bírálatával. Az ilyen kritikák azonban súlyosan alábecsülik Carter eredményeit, különösen a külpolitika területén.

Az 1977-es Panama-csatorna-szerződések kövezték ki az utat, hogy az Egyesült Államok 1999-ben békés módon adja át Panamának az irányítást a világ egyik legfontosabb vízi útvonala felett. Ilyeténképpen sikerült elkerülni a nacionalista felhangú erőszakot, a csatorna pedig folyamatosan nyitva maradt, és úgy működött, mint mindig. Az, hogy Carter képes volt keresztülvinni ezt a megállapodást az igen erős hazai ellenszél dacára is – politikai ellenfelei szerint voltaképpen elkótyavetyélte a csatornát –, igazán figyelemre méltóvá teszi az eredményt.

Egy évvel később a Camp David-i egyezmény békét teremtett Egyiptom és Izrael között. A megállapodás fontos precedenssé vált, amit évekkel később Jordánia, újabban pedig más arab országok is követendőnek ítéltek. A Camp David-i egyezmény nem hozott békét a Közel-Keleten – Szíria soha nem tekintette példának, és a palesztinkérdés tovább mérgesedett –, de kiküszöbölte a kockázatát, hogy a szomszédos országok jelentős támadást indítsanak Izrael ellen, ahogy az korábban 1967-ben és 1973-ban megtörtént.

1979 januárjában az Egyesült Államok normalizálta a diplomáciai kapcsolatait a Kínai Népköztársasággal. Carter ezzel betetőzte a Richard Nixon elnök által kezdeményezett folyamatot, és megteremtette az alapot a kínai–amerikai kapcsolatrendszer kiépítéséhez. Ez pedig felgyorsította a hidegháború végét, és Kína globális gazdaságba való integrálásához vezetett.

A Carter-adminisztráció sikeresen zárta le a Szovjetunióval kötött második stratégiai fegyverkorlátozási szerződés (SALT II) tárgyalássorozatát is, a megállapodást 1979 júniusában írták alá. A paktum stabilizálta a két szuperhatalom közötti nukleáris versenyt, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hidegháború – annak egy évtizeddel később beköszöntött végéig – valóban hideg maradt.

Carter elkötelezett volt a béke mellett, de nem volt pacifista. Miután Iránban 1979 elején az iszlám forradalom megdöntötte a sah uralmát, és egy Amerika-ellenes rezsim jutott hatalomra, majd még ugyanebben az évben megkezdődött a Szovjetunió afganisztáni inváziója, alkalmazkodott a geopolitikai változásokhoz. A védelmi kiadások jelentősen nőttek. Szankciókat vezettek be. Növekedett a katonai jelenlét Európában. A Carter-adminisztráció létrehozta azt, ami az amerikai katonai erőket a Közel-Keleten koordináló Központi Parancsnokság előfutára lett, és az elnök nevében megfogalmazott egy doktrínát, amely az Egyesült Államok érdekeit hangsúlyozta a tágabb régióban.

Figyelembe véve ezt a listát, amely nem mellesleg az emberi jogok támogatását is magában foglalta az Egyesült Államok külpolitikájának egyik elemeként, joggal merül fel a kérdés: miért nem élt Cartert nagyobb formátumú politikusként a köztudatban?

Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy – hasonlóan a többi egy ciklust megélt elnökhöz –, esetében is sokan egyenlőségjelet tettek a választási vereség és a sikertelenség közé. Az ilyen értékelések gyakoriak, de a megközelítés alapvetően helytelen: mind Carter, mind George H. W. Bush többet ért el négy év alatt, mint sok elnök nyolc év alatt.

Igaz az is, Carter jelentős árat fizetett az elnöksége során fellépett gazdasági nehézségekért, ide értve a magas inflációt, a két számjegyű kamatlábakat és a benzinhiányt. A savanyú közhangulatot tovább rontotta, hogy 1979 novemberében iráni diákok elfoglalták az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, és túszdráma bontakozott ki. Az amerikai túszok megmentésére tett kísérlet 1980 áprilisában kudarcot vallott, amihez a helikopter leállása, a rossz időjárás és a balszerencse is hozzájárult. Cartert valószínűleg újraválasztották volna, ha az akció sikerrel végződik. De nem így történt.

A végzettségét tekintve mérnök Carternek nem voltak meg a képességei ahhoz, hogy átsegítse az amerikaiakat ezen a nehéz időszakokon. Nem volt született politikus. Éppen ellenkezőleg, megválasztása sok tekintetben reakció volt a Watergate-botrányra és az azt követő eseményekre, egyebek mellett arra, hogy Gerald Ford elnök kegyelmet adott Nixonnak. Carter szerénysége, őszintesége és kívülálló háttere segítette őt abban, hogy megnyerje az 1976-os választást. De ezek a tulajdonságok nem feltétlenül segítették a hivatali ideje alatt.

Cartert, az embert könnyebb volt tisztelni, mint kedvelni. Álljon itt egy személyes emlék. Elnöksége alatt a védelmi minisztériumban dolgoztam, de fiatal munkatársként nem volt ok arra, hogy sokat kommunikáljak vele. Később ismertem meg. 1993 szeptemberében mindketten a Fehér Ház pázsitján találtuk magunkat, hogy tanúi legyünk az Oslói Megállapodás aláírásának Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet között. Felé fordultam és megszólítottam: „Elnök úr, minden oka megvan rá, hogy elégtételt érezzen. Azt, ami ma itt történik, Ön indította el Camp Davidben.” A reakciója nem az volt, amire számítottam. „Ezt évekkel ezelőtt kellett volna megtenniük, amikor elnök voltam” – mondta.

Mégis, ahogy telik az idő, az eredmények lesznek a legfontosabbak, és több mint valószínű, hogy Carter megítélése a történészek körében javulni fog. És ez így van rendjén. Az ország és a világ jobb hellyé vált az elnöksége miatt.

Richard Haass
A szerző a New York-i székhelyű Council on Foreign Relations elnöke, korábban az USA külügyminisztériumának politikai tervezési igazgatója volt
©Project Syndicate