Megengedett, lehetséges és kell

Olyan szép, hogy nem is igaz – szoktuk mondani, s ez a mondás, sajnos tökéletesen illik az 1998 áprilisában aláírt nagypénteki megállapodásra, amely az észak-írországi helyzetet volt hivatott rendezni. A múlt idő használata indokolt, bár az egyezmény változatlanul érvényben van. Ami viszont a végrehajtását illeti, már a végső határidők is régen lejártak. Ennek ellenére csak ez az egyezség jelenthet reményt és reális alapot a halódó békefolyamat feltámasztására.

Nyilvánvaló, hogy Londonnak már nagyon elege van ebből a konfliktusból, hiszen az ország belbiztonsága mindaddig nem tekinthető stabilnak, amíg a hat északír megyében nincs nyugalom. A zavargások aktuális oka pedig minden szempontból felháborító: a Belfast északi részén élő protestánsok nem tudják elviselni, hogy az „ő utcáikon” keresztül katolikus kislányok járnak iskolába. Júniusban már páncélosok őrizték a Szent Kereszt iskolába vezető utat, s bár a gyűlölködés is vakációt tartott, szeptemberben az egész cirkusz kezdődött elölről.

Lehetetlenség eldönteni, hogy az ilyesfajta helyi jellegű viszályok hatnak-e a csúcspolitika alakulására vagy inkább fordítva, netán az ellenségeskedés kitörölhetetlenül be van kódolva az északír közösségbe. Tény, hogy a csetepaték nem csitulnak, s a tartományi politizálás is ugyancsak zűrzavaros. Reménykeltő azonban, hogy ismét van megválasztott elnöke a tartományi kabinetnek David Trimble mérsékelt protestáns személyében.

Trimble, aki hat éve még egyértelműen radikális politikusként lett az Ulsteri Unionista Párt elnöke, mára erősen pragmatikus politikussá szelídült, minek köszönhetően az IRA politikai szárnyának tekintett Sinn Fein támogatását is elnyerte a tartomány kormányának vezetéséhez. Július elsejével azonban távozott posztjáról, mivel május 22-én lejárt a végső határidő, amelyet az 1998-as megállapodás tűzött ki az IRA fegyvereinek beszolgáltatására.

Miután az IRA jobb belátásra tért és bejelentette, ígéretéhez híven megválik fegyvereitől, ismét eljött a higgadt politizálás ideje. Az érintettek úgy vélték, Trimble visszatér, s lehet folytatni, ami megszakadt. Ez volt a terv, amelyet azonban éppen a protestánsok hiúsítottak meg: nem szavaztak rá, ellentétben a 38 katolikus képviselővel, pedig más jelölt nem is volt. Arra számítottak ugyanis a radikális protestáns erők, hogy ha a tartomány kormányfő, tehát kabinet nélkül marad, az északír ügyekért felelős brit miniszter kénytelen lesz új választásokat kiírni. John Reid azonban másképp értelmezte a vonatkozó törvényt, szerinte ilyen esetben kiírhatja a választásokat, de nem kell, hogy ezt tegye. Nem is tette, s ezzel megakadályozta, hogy a választási kampány ürügyén tovább nőjön a feszültség és a harci kedv.

Trimble tehát újra a kormány élére állt, az IRA egyelőre állja a szavát, a katolikusok változatlanul nem szeretik a protestánsokat, a protestánsok pedig egyre nyíltabban vállalják a rosszfiúk szerepét, rettegve attól, hogy a Six Counties, a hat északír megye meglehetősen széles körű autonómiája előbb-utóbb az egységes ĺrország megteremtéséhez vezet. Londont vádolják, amiért nem látja, nem akarja látni a veszélyt, ehelyett Dublinnal barátkozik, a Sinn Feinnel tárgyal, s fütyül az igazi, szuperlojális hazafiak, azaz az ír protestánsok aggodalmaira. A Blair-kormány azonban nagyon elszánt, megtesz mindent, ami lehetséges, amit az ügyesen megfogalmazott törvények megengednek – mert ezt kell tennie, ha békességet akar. Nem enged sem az egyik, sem a másik oldal nacionalistái nyomásának. Ami itt Közép-Európában talán érthetetlen, de egyértelműen helyes.