Még egyszer a közéleti kátyúkról

 

A minap Lovász kolléga írt a kátyúkról e hasábokon, szellemesen megjegyezve, mivel az útfenntartás a politika hatáskörébe tartozik, „igenis van liberális, szocialista, konzervatív kátyú, van szélsőséges és mérsékelt, középvonalas, többségi, kisebbségi kátyú”. Ezt a gondolatot szeretném egy kicsit kibővíteni egy másik irányban. Lovász azzal a tézissel vitatkozik, hogy a kátyúnak nincs politikája, csak mélysége. Van viszont egy másik, rokon állítás, amit már nehezebb ilyen egyértelműen elutasítani: ez pedig az, hogy teljesen mindegy, kinek a kátyúja, mert egyik se tömi be akkor és úgy, amikor és ahogy kellene. Ez a demokrácia minőségéig vezető kérdés. Az alapvető demokratikus modell az, hogy ha tudom, kinek a felügyelete alá tartozik a kátyús út, akkor a következő választásokon az alapján fogok neki szavazatot adni vagy a riválisát támogatni, hogy hogyan kezelte a szituációt. Ez persze arra sarkallja a hatalmon lévőt, hogy a lehető leggyorsabban és legtartósabban tömesse be azt a lyukat, hogy még véletlenül se gondoljanak potenciális szavazói a váltás szükségességére. Ha pedig mégsem sikerül meggyőzni őket erről, akkor jön valaki más, aki azonnal lépni tud és akar. Na, ez lenne az ideális, csakhogy a tapasztalat mást mutat. Úgy tűnik, a politika – és nem csak felénk – olyan játékká alakult, amelybe csak kevés szereplő tud beleszólni, ezek a szereplők pedig képtelenek (és nem is akarják?) egymást hatékonysági versenybe hajszolni. Jön A szereplő, kátyús az út. Váltja őt B, aki lehet, hogy a kampány során sajtótájékoztatót tartott az úthibákról, de egy téllel a megválasztása után már ugyanaz a helyzet. Nincs olyan szereplő, aki ténylegesen jobb hatékonyságot tudna felmutatni, mint a többiek. Ez persze az új pártoknak kedvez, akik rendszeresen hatékonysági kritikákkal illetik a többit, mondván, „lehetne ez másképp is”, de aztán ők is beleszürkülnek a politikai valóságba egy-két cikluson belül. (Van, akinek ennyi sem kell hozzá.) Ez a tényállás a demokrácia létét fenyegeti. Ha a hatalmon cserélődők között nincs minőségi különbség, akkor a szavazó nem csak az irántuk érzett bizalmát és szavazási motivációját veszti el, de fokozatosan elkezdi megkérdőjelezni azt is, hogy tényleg a demokrácia-e a létező rendszerek legjobbika. Egyébként az, ez történelmi tapasztalat, de közben meg egyszerűbb elhinni, hogy léteznek jobb rendszerek, mint elfogadni azt, hogy ennél a diszfunkcionálisnál mi, emberek még nem találtunk ki jobbat. Ebből a, hadd ne mondjam, kátyúból egyetlen kiút látszik: a politikának vissza kell térnie az emberek közé. A nagypolitikát nem leváltania, de kiegészítenie kell a kis dolgok politikájának, a mindennapok problémáira való odafigyelésnek. Ehhez viszont az impulzusnak részben alulról kellene érkeznie: amíg a választók arra szavaznak, akitől jobb zenét, több kaját, hangzatosabb ígéreteket kapnak a kampány idején, addig a politikusok motivációja a terepen elvégzett valós munkára nullközeli.