Már nem hasad tovább?

Ne menjünk el a Nagy Buddha csarnokáig, a neuschwansteini kastélyig, a Szent Péter-székesegyházig, az Empire State Buildingig, a sidney-i Operaházig, elegendő beugranunk, akár csak képzeletben, Krakkó, Kassa vagy Szeged belvárosába, ha építészeti remeklésekkel szeretnénk találkozni, melyek nem ma és nem tegnap születtek. Elődeink, tervezők, kőművesek, ácsok, asztalosok, kovácsok fantáziájának, tehetségének, keze munkájának eredményeiben gyönyörködhetünk, lenyűgözőek a gyakran festőművészek, szobrászok bevonásával megalkotott terek, árkádsorok, színes épületek, ornamentális vagy éppen puritán homlokzatok, tornyok és templomok emberi lelkületet, harmóniát sugárzó látványa. Az elmúlt századok közép-európai architektúrájának megmaradt, megőrzött vagy romboló ideológiák tá-madásaitól megvédett elemeiből kirakható összkép is sugallja, az egykori építők mestereik voltak szakmájuknak. Hová tűntek? – kérdezhettük volna a nem oly régen mögöttünk hagyott 20. században, ha nem tudjuk, hogy volt két világháború, s ha a második után nem találjuk mi is magunkat hamarost egy új, szovjet mintára formált, a lakás- és településfejlesztésben úgyszintén fordulatot előidéző centralizált rendszerben, melyben egyetlen, szocreál sablon szerint indul, majd gyorsul fel később az állami lakások tömeges gyártása. Kis- és nagyvárosainkat uniformizálva, egyre-másra nőnek ki a földből a különösebb tehetséget, fantáziát nem igénylő szürke – hol úri börtönnek, hol munkásszállónak, hol emberdúcnak becézett – lakótömbök, s „fejlődnek” emberszabásúnak korántsem mondható betonrengeteggé. Milliók, főként fiatalok seregeinek lakásgondját oldva meg, ez tagadhatatlan. Szín, forma, jó ízlés, esztétikum – ugyan?! A pártállami lakáspolitika sokkal nagyobb mozgásteret nem engedett a magánerős építkezések esetében sem. A középületekkel egyetemben a kocka vagy cipődoboz alakú, általában tetőtér nélküli és szürkébe öltöztetett új családi házak sora ugyan külsőleg megváltoztatta a falvak arculatát is, de csupán a korábbi nádtetős vályogházakhoz képest. Új „egyenruha” született, igaz, modernebb, kényelmesebb, de ha netán akadt akkoriban tervező, építőmester, bizony nem élhette ki művészi hajlamait. Manapság, ha vannak ilyenek, tulajdonképpen csak a megrendelő anyagi lehetőségei és ízlésétől befolyásolt elképzelései szabnak nekik határt. Nyomai ennek a folyamatnak már egyre több helyütt tűnnek szembe. Hanem az azért mégiscsak elgondolkoztató, hogy a rendszerváltás után épülnek olyan – egyébiránt sok ember, főként fiatal számára elérhetetlen – bérlakások, melyekből kispórolják a teret és az anyagot. A felvonót egyemberesre gyártják, még szűkebbre szabják a lépcsőházat, hogy a fordulókban is súrolod a falat, az ablakok alatt befolyik az esővíz. De újonnan átadott középületek is repedeznek, világtérkép vonalait rajzolva fel frissen festett falaikra. Persze, mifelénk egyelőre más világét, mint amilyet a sidney-i Operaház vagy „csupán” Krakkó, Kassa, Szeged belvárosa idéz elénk. Ám ezért aligha azok a munkások marasztalhatók el, akik újra, egyre többen mestereik szakmájuknak. Annak ellenére, hogy olyan a szakmunkásképzésünk, amilyen.