Magyarul a buszon

Gurulok a kétszázvalahányas trolin Pozsonyban. Esik, fú, morc a hangulat. Hely bőven, kora délután van. Az András temetőnél mellém huppan egy hétéves forma kissrác. Szemüvege kicsit homályos, nyűgösködik is érte, szerető nagyija nyugtatgatja. Magyarul és igen csendesen. Aztán apróka megnyugszik, és a betűk és számok felismerésének örömével fennhangon silabizálja a digitális kijelzőn kivillanó jeleket. A nagyi előbb óvatosan körülnéz. Átfut a kívülállón a rettenet! Szinte látom a sokat próbált néni arcán a félelmet, jaj, csak rá ne szóljanak a kicsire, amiért hangosan beszél és ráadásul magyarul.

Mindez 2002-ben, Európa közepén.

Igaz, hogy néhány még mindig érvényben lévő törvény értelmében másodrendű állampolgárok vagyunk. Eduard úr nevezetes dekrétumai még a buszon is kísértenek. A kisöreg erről hál istennek semmit se tud még. Jó lenne, ha soha nem kellene megtapasztalnia azt, amit valószínűleg a nagyinak meg kellett. Gurulunk csendben, én hamarább le-szállnék. Megkérem hát, természetesen magyarul, a mellettem ülő kis fiatalembert, engedjen ki, legyen szíves. Mosolyra szalad a szája, szinte kitavaszodik tőle a homályos troli és varázsütésre elmosolyogja magát a nagyi is. Annyit még látok, felszabadultan átül az unoka mellé és csak a szemével ugyan, de köszön. Szívéről lehengeredett egy kőgörgeteg. Talán a bizakodás apró bimbói is kinyílnak benne. Majd a kicsi! Majd ő már talán nyugodtan beszélheti a nyelvet, amit a nagyitól is tanult egy kicsit.