Magyarságunk ára

Rajtam most Magyarországon köszörüli a nyelvét kormány és ellenzék, jobbról és balról is röpködnek a számok, mennyit hozhat és mennyit vihet az államkasszából, ha engem és még több millió határon túli magyart állampolgárrá nyilvánítanak. Többféle forgatókönyv és számítási módszer létezik, attól kezdve, hogy a kihalófélben lévő magyarhont a külföldről beáramló friss magyar vér fogja gazdaságilag és erkölcsileg felemelni, egészen addig, hogy a beözönlő éhenkórászok tönkreteszik, szánt szándékkal kiszipolyozzák, többmilliárdos adósságba verik az ország társadalombiztosítási rendszerét.

Én nem tudom, melyik verzió áll közelebb a valósághoz, és mennyit tesz forintban a „semmibe se kerül” meg a „nagy ára lesz” közti különbség, de azt minden porcikámban érzem, hogy ebből az egészből nem kérek. Elég volt nekem a magyarigazolványok körülötti államközi cirkusz, ilyen áron és főleg ilyen módon nem akarok sem külhoni állampolgár, sem csökkentett jogosultságú állampolgár, sem nemzetpolgár lenni. Az én magyarságom ugyanis nem ezen múlik, azt sem Patrubány Miklós, sem Gyurcsány Ferenc nem erősítheti meg, de nem is vonhatja kétségbe. Ahhoz, hogy Radnótit, Adyt, József Attilát értsem, nem kell pecsétes okmány, politikai megegyezés, és én miattuk, nem az egymást hol túl-, hol alullicitáló politikusokért, bármikor visszavonható javakért tartom fontosnak, hogy magyar vagyok. Az én magyarságomat nem a népszavazás eredménye fogja igazolni vagy megingatni – ha így lenne, sokszor meginoghatott volna már, amikor cseszkónak vagy szlováknak tituláltak a nemsokára urnákhoz járulók ott, és küldtek a Duna túlsó partjára itt. Illúzióim se voltak soha, hogy majd egyszer szerető keblére ölel az anyaország, mert nem is hittem, hogy létezik ilyen. Csak emberek vannak ott is: Fidesz- vagy MSZP-szavazók, nemzetiek vagy liberálisok, egynémelyikük figyelemmel kíséri, hogyan élünk, mások pedig semmit sem tudnak rólunk, és nem is érdekeljük őket. Sőt mi több, ha úgy tálalják neki a dolgot, hogy az ő adója rovására jótékonykodnának velünk, hallani sem akar rólunk. Legfeljebb, ha elég tapintatos, akkor ezt nem hangoztatja, csak a szavazófülke magányában nyilvánítja ki.

Persze lehet, az utóbbi épp ezért otthon marad december 5-én, és majd azok mennek el szavazni, akik fontosnak tartják a nemzetegyesítést. ĺgy is, úgy is december 5-e után újrakezdődik a vita és egymásra mutogatás. Vagy arról, hogyan lehetne ezt a gesztust minél olcsóbban megúszni, vagy arról, hogyan lehetne a szégyent minél hamarabb elfelejteni. Közben meg a világ és – főleg – a szlovákok, szerbek, románok azon röhögnek, hogy lám, már a sajátjainknak se kellünk, úgy alkudoznak a fejünk felett, mint a lókupecek. E nélkül itt is, ott is meglehettünk volna.