Magyar non plus ultra

A nemzetközi felmérések legújabb eredményei alapján Magyarország EU-első pesszimizmusban, és alkoholizmusban is a csúcstartók közé tartozik. Van, akinek ez sem elég, más területen is magyar elsőséget kíván, mint Majtényi László, a budapesti Eötvös Károly Intézet igazgatója, aki a Kossuth rádió legutóbbi Gondolat-jelében az ügynöklistával kapcsolatosan kijelentette: „tipikusan magyar” jelenség, „direkt magyar dolog”, hogy eddig egyetlen volt ügynök sem állt a nyilvánosság elé bocsánatot kérni. Elméláztam: vajon hol kellene megejteniük ezt a nyilvános bocsánatkérést: valamelyik lapban-e, avagy egy külön nekik felállított hordón, a külön számukra létesített Egykori Ügynökök Budapesti Hyde-parkjában, non-stop menetben? S ha a sajtó nyilvánossága előtt, akkor vajon melyik újság vállalná fel a folytatásos névfolyam közlését: ingyen lenne, netán fizetni kellene érte, mint a hirdetésért? Egyénileg vagy csoportosan, ez esetben árkedvezménnyel? S hol a garancia, hogy akik a nyilvánosság előtt bűnbánatot gyakorolnak, meggyőződésből teszik-e, vagy kényszerből, mint annak idején sokan a besúgást? Ennek megállapítására is bizottság alakulna?

A sok kérdés után még egy: miért tipikusan magyar a titkos ügynökök titokban maradási vágya? Ez amolyan nemzetiségtől független foglalkozási ártalom náluk, ha létezik internacionalizmus, hát akkor ezen a placcon. S egyáltalán: mi az, hogy tipikusan magyar? Szlovákiában, Csehországban sem tolonganak önként és dalolva nyilvános bűnbocsánatért az egykori konfidensek, mégsem hallani, hogy ez tipikusan cseh vagy szlovák jelenség lenne. Tipikusan magyar az, ami más tájakra nem igazán jellemző, mint mondjuk a szegedi halászlé vagy a kalocsai hímzés. A pogácsát már nem tartom annak, mióta egy olasz indignálódva rám horkant: ez tipikus magyar étel!? Puglianóban a nagyanyám süt ilyet, úgy hívják, focaccia. Fokácsa, így ejtendő, ami ugyancsak hasonlít a mi pogácsa szavunkra. Mint ügynök az ügynökre, lelkületben, habitusban, jellemferdeségben, akármi legyen is a nemzetisége.