Magyar fátum

Az ember olykor bizakodik. S lőn csoda: a Zalaegerszeg otthon megveri a Manchestert, a válogatott döntetlenezik a spanyolokkal. Igaz, spanyol fölény után, de három tiszta gólhelyzettel. Meg aztán a fociban az eredményt jelzik, nem a labdabirtoklás százalékát meg a szögletarányt. Lehet, hogy mégiscsak zajlik valami a magyar futballban? Annyi fellángolás, percnyi siker után lehet, hogy reménykedhetünk? Persze, tudjuk, hogyan rohadt le eddig minden, amiben bízott a magyar szurkoló. Ha egy csapat sikert ért el, szétverték, eladták, felélték. Magyar sors, magyar fátum...

Eddig ér az ember a morfondírozásban, majd látja, hogy a Puskás Stadionban kifeszítenek egy hatalmas zászlót, némi reklámot csinálva a majdani, 2008-as Európa-bajnokságnak, melyet az előző kormány megpályázott. Aztán hallja, hogy Knézi Jenő csöndesen megjegyzi: bár az esélyeink csökkentek, mert a stadionépítési program leállt...

Magyar fátum? Kishitűség? Ugyan, kérem: nincs rá fedezet! A világkiállításra sem volt, azt is lehóhérolták az elvtársak. Ez lesz a sorsa az Eb-nek is. Minek az a magyarnak. A minap meg is magyarázta az államtitkár úr, milyen bűnös költekezés folyt a sportminisztériumban, és minden beruházást le kell állítani, amelyre nincs meg a suska. Az ember benyit a spájzba, üresek a dunsztosüvegek. Bekukkant a szalmazsákba, ott sem zizegnek bankók. A zoknik is üresen, lyukasan lifegnek a szárítókötélen. Hogy mások hogyan csinálják? Hogy a mogyoródi pálya sem magától nőtt ki a magyar ugarból, s hogy a szegedi Eb-k, vb-k elismerten a legnívósabbak a világon? Hogy az egy lakosra eső olimpiai aranyérmek számában világelsők vagyunk? Hogy a tőke odamegy, ahol tervezik? Ugyan kérem! Sokba kerülnek a választási ígéretek, meg a kamatlábakat is tartani kell valamiből. 2008-ig van még hat év, s akkor már új kormány lesz.

Csak a magyar szurkoló lesz ugyanaz. Akinek a dagadó keblére oda kell ütni egy nagyot, horpassz már, Józsikám, ez itt nem a Széchenyi grófok kora! Csák Máté földjén mi vagyunk az urak.