Lesznek valamikor EU-konform történelmi tankönyvek?

Természetesen az eloítéletektol, a téves adatoktól, az egymásra szórt rágalmakkal telített legendáktól humanista kötelesség megtisztítani a tudományt éppen úgy, mint a tankönyveket. Nem is annyira új ez az igény: jóval a rendszerváltás elott is muködtek olyan szakemberekbol és állami tisztviselokbol összeállított vegyes bizottságok, amelyeknek ilyesfajta feladata lett volna. Az akkori szabály a legtöbbször úgy hangzott, hogy jobb hallgatni a „szennyesrol”, mint a nemzetek között az évszázadok során keletkezett konfliktusokat felemlegetni. Csupán azt a kuriózus, de – szerencsére – végrehajtatlan maradt rendelkezést említeném meg itt csaknem fél évszázad távolából, amikor „csehszlovák szakértok” (ugyan kik lehettek e derék emberek?) kifogásolták és a magyar félnek kihagyásra javasolták a Toldiból a cseh vitéz legyozetésének jelenetét, mivel Toldi gyozelme állítólag sértette a Csehszlovák Szocialista Köztáraság állampolgárainak önérzetét, egyszersmind a proletár internacionalizmust.

Ezt a gyakorlatot, persze, régen elfelejtették: a vadhajtásokat is, meg azt is, ami hasznos volt, ahogyan ez már lenni szokott. Újabban már az Európai Unió valóban létezo elvárásait illik emlegetni és az örökös példa: lám, a francia–német kapcsolatokban milyen sikeresen sikerült alig fél évszázad alatt a nacionalizmus mérgét kölcsönösen semlegesíteni.

Az egyik legjobb cseh történész, a Premysl-dinasztia uralkodásának alapos szakértoje, Dušan Treštík azonban a prágai Lidové novinyban nemrég közzétett esszéjében kételkedik, hogy Közép-Európában ez a brüsszeli modell egyáltalán alkalmazható. Treštík szerint még a francia–német közös törekvés is, hogy a történelem ne sértsen mai nemzeti érzéseket, mellozi az angol–francia, illetve az angol–német közös múltat. Ugyanakkor „teljesen mellozi Közép-Európa történelmi valóságát és a történelem indikálta érzékenységeket mind a szuverenitás, mind a biztonság területén, amelyek súlyos sebek következményei voltak”. Treštík arra is céloz, hogy a francia–német múltban nem létezett alá- és fölérendeltségi viszony, a tankönyvegyeztetés két nagyhatalom versengését érintette, amely egészen más hatalmi viszonyokra utal, mint a közép-európai nemzetek históriája, amelyben – sajnos, ám való – az „uralkodó”, vagy „uralkodásra termett” népek kategóriája egyáltalán nem volt ismeretlen, és sokak tudatából még ma sem tuntek el olyan fogalmak, mint például a „Kárpát-medencei vezeto hatalom” már réges-régen nem létezo fenyegetése.

A cseh tudós eszmefuttatásának lényege, hogy a történelem tudományával (közvetlenül pedig a tankönyvekkel, mint a tudás megszerzésének alapjával) szemben újra politikai elvárásokat hangoztatnak. Ha korábban – mondjuk – Moszkvából érkezett, most Brüsszelbol hallatszik az óhaj.

A történészek most szakértoként szerepelhetnek azokban az úgynevezett történeti vitákban, amelyekben azok a politikusok a hangadók, akik céljaik eléréséhez szükségesnek vélik a múlt – vélekedésük szerint – oket igazoló dokumentumait is felvonultatni. Treštík álláspontja: „semmi nem igazolja jobban ezt a tényt, mint a racionálisan magyarázhatatlan divat: évtizedek óta a világ mazochista módon bocsánatot kér a történelemért. Mindenki bocsánatot kér mindenért: az amerikai elnök a rabszolgaságért, a katolikus egyház az inkvizícióért, Franciaország az algériai háborúért... Ezzel a bocsánatkéro kortárs nemzeti vagy társadalmi közösségek önazonosítása a történelmi bunök, a társadalmi vétkek alapján történik. A nemzeteket, vagy más társadalmi közösségeket nem a dicso gyozelmek, hanem a szégyenteljes bunök kapcsolják össze. Az a törekvés, hogy valamiféle páneurópai bocsánatkérésre lenne szükség a második világháború és következményei miatt, amely az európai parlament napirendjén szerepel, az Európai Unió alapját a közös bunben és nem a gyozelemben látja.” Nem is kétséges, hogy Dušan Treštík indulata mögött a Beneš-dekrétumok okán feléledt, valójában azonban sokkalta régebbi cseh–német vitát találhatjuk meg. Treštík szerint a történelmi bunök alól senkit nem lehet felmenteni, sem a gyozteseket, sem a veszteseket, de azért nem feledheto – és a történetírás objektivitását sérti –, ha egy-egy háború, az adott esetben a második világháború kirobbanásának okait feledésre ítélik és relativizálják a fasizmus fölött aratott gyozelem jelentoségét, amely végeredményben lehetové tette az új európai közszellem formálódását, a megosztott Európa helyett egy közös Európa-haza formálását.

A gond nem csupán a cseh–német kapcsolatok problémája. Nemrég a Duna Tévé Gömbös Gyuláról közvetített portréfilmet a „Vitatott személyiségek” címu, egyébként többnyire sikeres sorozatában. Arról a Gömbös Gyula miniszterelnökrol van szó, aki az európai államférfiak közül az elsok között vizitált az éppen hatalomra került Hitlernél és vita tárgya lehet, hogy Hitler (Führer), vagy Mussolini (Duce) nyomán szólíttatta magát saját pártjában „Vezérnek”. A müncheni látogatás magyarázata az volt a tévéfilmben, hogy Gömbös voltaképpen gróf Bethlen István külpolitikáját folytatta ezzel, hiszen mindketten Németországnál kerestek támogatást a trianoni békeszerzodés esetleges revíziójához. Csakhogy Bethlen a weimari Németország, tehát egy polgári demokrata állam szövetségét kereste, Hitlert pedig a kezdet kezdetétol utálta, Gömbös viszont a nácik segítségében reménykedett és a totális állam képe sem volt idegen tole, és ki tudja mi várt volna Magyarországra, ha betegsége és korai, 1936-os halála nem akadályozza tervei megvalósítását. Hogyan lehetne hát közös nevezore hozni, mondjuk, Gömböst és az ellene elszántan küzdo, még következetesen demokrata Benešt, akit ebben az idoben, konkrétan 1935-ben még a magyar pártok is támogattak, amikor Masaryk utódjának megválasztották? Persze, ez a Beneš még nem fogalmazott német- és magyarellenes dekrétumokat, de még nem volt második világháború sem...

A politika mindig jelen van a történetírásban, ha tagadják muveloi, ha bevallják ezt. A XX. század egyik legjelentosebb történetfilozófusa, a bécsi származású, s ezért a közép-európai viszonyok iránt különösen érzékeny Karl J. Popper fogalmazta meg: „Nem lehet anélkül történelmet írni, hogy állást ne foglalnánk a társadalom, a politika és az erkölcsök alapkérdéseit illetoen”. A politika, természetesen, rendelhet konfliktusmentes történetírást, de ez éppen annyira támadható lesz tudományos hitel szempontjából, mint a gyulöletbeszéd. Természetesen, nem kétséges, hogy a békülés és a közös európai megértési nyelv kívánatosabb. A gyulöletnyelv elutasítandó. De talán nem a történelemhez kellene kötni a békés európai együttélés szándékát. Az EU-konform történelmi tankönyv – enyhén szólva – támadható lesz, ha egyáltalán megszületik. A tények utólagos megváltoztathatóságát kell elutasítani és természetesen megérteni: nem a múlt a legfontosabb tényezo életünkben, ha errol egyetlen percre sem feledkezhetünk meg, hanem saját munkánk.