Leszámolás Európában a felsőbbrendűséggel

Az angol történetírás egyik kiemelkedő klasszikusa, A. J. P. Taylor, az oxfordi egyetem professzora (mellesleg Tomáš Garrigue Masaryk és Károlyi Mihály barátja) pedig azért idézte meg ezt a tradíciót, hogy ráébressze az angolokat: a birodalom érdekeinek képviselete egyebek között azt jelentette, hogy a brit politika sokszor tudatosan meghamisította a valóságos helyzet általa is jól ismert képét. Taylor természetesen nem a tiszteletreméltó lordot, Palmerstont akarta leleplezni, amiért felettébb ködös ígéretekkel kecsegtette Teleki Lászlót, Kossuth küldöttét, akit egyáltalán nem véletlenül, kizárólag magánemberként volt hajlandó fogadni, és szóba se jöhetett, hogy hivatalosan is diplomatának, a „magyar álladalom” meghatalmazott miniszterének, rendkívüli követének ismerje el. Az oxfordi professzor arra akarta alapos monográfiáival és szellemes esszéivel rádöbbenteni honfitársait, hogy a történelmet meg kell tanulni, ha lehet, következtetéseket is le lehet vonni a hajdani eseményekből, de nem érdemes erkölcsi ítélkezéssel próbálkozni, mert az elődök ugyanolyan gyarló emberek voltak, mint az utódok: az érdekeket tekintették, nem pedig az elveket, és az érdekekért mindig feláldozták az elveket, miközben gondosan hivatkoztak rájuk.

Taylor egyik tanítványa, Norman Davies pedig egyenesen azt hirdeti ezeroldalas könyveiben, hogy az angol öntudatnak csupán hasznára vált, s a jövőben még inkább hasznára válhat, hogy már nem létezik az angol világbirodalom. Hans Magnus Enzesberger, a legnagyobb élő német költők egyike nemrég hasonlóképpen nyilatkozott a prágai írófesztiválon: „Nagyon örülök, hogy Németország már nem európai nagyhatalom. ĺgy sokkal jobb. Ki akar a legerősebb lenni? A németek ezt megpróbálták, és balul ütött ki a dolog. Köszönjük, ebből elegünk volt.”

Daviesnek az a határozott véleménye, hogy a két sziget, amelyet Nagy-Britanniának vagy – egyszerűbben – Angliának ismer a világ, legalább négy nemzet otthona: az angolok mellett a skótoké, az íreké és a walesieké, nem is szólva a többi etnikumról, amelyek a nem mindig demokratikus és nem a toleranciájukról híres elődök erőszakos angolosítási politikájának és nyelvi imperializmusának következményeként réges-régen eltűntek a világból. És nem is nagyon büszke az elődökre. VIII. Henriket, az anglikán egyház alapítóját, aki egyáltalán nem mellékesen vérpadra küldte Morus Tamást, egyenesen a „Nyugat Rettenetes Ivánjának” nevezi, ami azért nem pozitív jelző. És arra sem felejti el emlékeztetni honfitársait, már-már a felségsértéssel határos módon, hogy a jelenlegi királyi dinasztia valójában német származású. Norman Daviesnek az elmúlt években két vaskos könyve jelent meg cseh fordításban, és ez a kettő összefüggő egészet alkot. Az egyiknek a címe: Európa: egy kontinens története, a folytatásáé pedig: A szigetek: Történelem. (Egy korábbi műve azt is mutatja, hogy tudatos címadási technikáról van szó: Lengyelország: egy közép-európai nemzet története. Davies ugyanis – ugyanúgy, mint mestere, Taylor – összekötötte az angol história tanulmányozását a közép-európai múlt megismerésével.)

Ez önmagában is sérti a brit öntudatot, amely a birodalom elmúltával azért megmaradt, hiszen a szigeteket nem fölérendeli a kontinensnek, hanem annak részeként kezeli. Davies mintha szándékosan provokálná a háborús diadalok legendáiból és a gyarmatosítás állítólagos civilizációs küldetéséből összeeszkábált történeti közhelyekhez szokott olvasóit. Erkölcsi indoka félreérthetetlen: az angol gőg alaptalan, legyenek csak a „szigetlakók” normális és egyenrangú európaiak. A Nobel-díjas Rudyard Kipling pedig A dzsungel könyve szerzőjeként legyen halhatatlan, s lehetőleg elfelejtendőek a fehér faj és – kivált – az angolok felsőbbrendűségéről, valamint a leigázott népek primitívségéről szőtt elméletei és a rájuk épített művei.

Davies az európai létre készíti fel az angolokat. Figyelemreméltó, hogy az Európai Unió egyik alapító államában, a már több évtizede európai polgárok esetében is fontosnak tartja ezt a feladatot egy angol értelmiségi. És újra Taylor professzorra hivatkoznék, aki már nagyon öregen a XXI. század feladatait ekként határozta meg:

„A nyugati ember (...) még azt is túlélte, hogy a valódi életben kipróbált utópisztikus álmok messze nem a tökéletes világot eredményezték. És mégis: a világ már megtanulta gépeink használatát, most tehát az ideáljainkon a sor.” Ezek az eszmék azonban már nem lehetnek utópisztikusak – okítja honfitársait Davies. A birodalmak kora elmúlt. A nemzeteknek ennél tartósabb értékeik is vannak. Ezért érdemes figyelni nálunk, Kelet-Közép-Európában Daviesre meg mesterére. Mert amolyan középbirodalmi álmok még mindig kísértenek némely magyar politikusoknál. Ami számukra azt is szükségessé teszi, hogy „csínján bánjanak az igazsággal”. A történelmivel is.