Lemezborító a táj

Ki gépen száll fölébe... – mormolja az ember, s máris beugrik a következő sor. Térkép lett-e a táj, amiben élek? Vagy esetleg más? Vendégekkel csavarogtunk Nógrád délnyugati csücskében, az Ipoly völgyének kies szép táján, ott, ahol még éppen elválaszt a víz, ott ahol remélhetőleg nemsokára összeköt majd a folyó. Apró falvak tornyai tartották a forró, szinte olvadt eget, összemosódott az esti harangszó a víz csobogásával, a szél pedig fésülgette a még megmaradt néhány nyárfa ezüsthasú levelét, meg a ringó füzeket, amelyek alatt tikkadt horgászok várták a kapást. A mező, amely éppen az államhatár mellett van, egyetlen hatalmas virágtenger, sárga, bólogató napraforgók szomorúságából olvasztott aranymező. Szótlanul figyeltem a vendégek beszélgetését. Lelkendeztek előbb, majd tikkadtak később, majd elunták a zöld és sárga tobzódását, a forró levegőben susogó fák nem igazán emlékeztették őket természetes nagyvárosi közegükre, amelyben a decibelek ugatása, az állandó morajlás a háttérzaj. Mivel unatkoztak, mert előre kész érzéseiktől ugyancsak másabbat kaptak látványban, távolságban, képben, azon kezdtek el vitatkozni, hogy a napraforgómező ugyan már melyik együttes melyik lemezén volt lemezborító? Mikor és melyik korong volt az, milyen számok vannak rajta, hol látták és hallgatták utoljára ezt a lemezt, melyik házibuli műsorán szerepelt, ahol éppen kik voltak jelen, és kik nem, azok pedig miért nem. A táj pedig elfordította az arcát felőlük. Már hiába értek el a várva várt célhoz, a malomhoz, hiába a bányatóhoz, ahol nyugodtan el lehet képzelni a Tüskevár helyszínét, nem láttak már semmit. Csak a lemezborítót, csak a határköveket, csak a távolságot érezték egyre jobban vidék és város között. Én pedig egyre halkabb és halkabb lettem, nem jutott eszembe egy számnak a dallama sem az ominózus együttes nevezetes lemezéről. Csak a gólyák kelepelését hallottam, a békák kora esti kvartettjét, a nádasban trittyegő vízimadarak neszét, egy mezei nyúl lomha futásának árnyékát, néhány vízre menő őzet, szarkák veszekedését, egy sikló surranását a zsilipnél. Meg a fákat, a füveket, a napraforgók sárga koronáját, amelyben dongtak a méhek, hogy alkonyat előtt még egyszer megrakodjanak a tüsszentésre késztető virágporból. Nem lesz belőlem jó felderítő. Nekem nem térkép a táj.