Küzdelem kitűzővel

Mifelénk nem igazán szeretjük az állandóságot, előszeretettel változtatgatunk a dolgokon. Tesszük ezt minden bizonnyal azért, mert elhisszük az elődeink bölcs ítélőképességének gyöngyszemeként ránk maradt igazságot, mely szerint a változatosság gyönyörködtet. S tájainkon az országirányítók nem igazán tudják más egyébbel – széppel-jóval, mézzel-mázzal, tejjel-vajjal, kánaáni bőséggel – elgyönyörködtetni az átlagembert, mint az állandó változtatások változatosságával. Kezdem a változtatások sorolását olyan apróságokkal, mint a pozsonyi városi közlekedés eszközeinek átszámozása. Amióta Ligetfaluban lakom – nincs annak még olyan nagy ideje –, háromszor számozták át az autóbuszt, amellyel a belvárosba közlekedem. Való okát nem tudom, bár lehet, hogy ez az én vonalam azért kapott új számot, mert a hírhedt-rettegett harminchetes járat kész istencsapás volt, ritkán járt, mindig zsúfolt volt, ezért ki akarták törölni még az emlékezetemből is. Eddig háromszor kellett megjegyeznem az újraszámozott járatvonalakat, s háromszor tanulnom Pozsony közlekedési térképét. Az illetékesek bizonyára azért folyamodnak a gyakori számváltoztatáshoz, hogy elvonják a figyelmemet az utazás kulturálatlanságáról. Jobb, ha az új járatszámok magolása miatt mérgelődöm. Vagy az új telefonszámok miatt. Mert azok is változtak néhányszor. Legutóbb folyó hó elsején, amióta próbaüzemben működik az egységes segélyhívó szám, a 112-es. Uniós mintára a hívást fogadó központban majd – feltételezem, különféle adatok számítógépes lehívása és rendszerezése után – a telefonos operátor feladata lesz eldönteni, milyen segélyre van szükségem: mentőkre, tűzoltókra vagy rendőri segítségre. Ebből számomra az válik nyilvánvalóvá, hogy saját szellemi kapacitásommal nem vagyok képes megállapítani, a házam ég-e, vagy nagyfejszével darabolja-e a felkarcsontomat Tibi, az uram, ne adj Isten, gutaütés fenyeget a gázszámla láttán. De nem csak ilyen-olyan számok változnak. Jön a dér a rendőrökre is: vége az azonosító szám mögé bújásnak, az egyenruhán – kitűzőn – feltüntetik a rendőrök nevét. Na, nem azért, nehogy járőrözés közben valamelyikük is elfelejtse, s ne jelentkezzen be rádión, ha név szerint szólítják a központból, hanem hogy ilyen módon vegyük fel a harcot a korrupció ellen. Mert állítólag nehezebben hagyja lefizetni magát az a rendőr, akinek a neve olvasható az egyenruháján. Egy világ dőlt össze bennem. Mert ebből számomra az következik, hogy az archaikus firhanghoz, pantallóhoz, motringhoz, dunyhacihához és egyebekhez hasonlóan mégsem kopott ki nyelvünkből a korrupció fogalma, s nem veszett ki a rendőrség köreiből sem. De fel a fejjel, majd most! A névjegy, e zseniális ötlet nyomán kipattant briliáns megoldás, a 13 500 ezüstös színű kitűző gyökerestül tépi ki a korrupciót. Hiszen ezzel már annyi mindent kiharcoltunk. Gondoljuk csak el, amióta a buszsofőrök kilétét is felfedték, s tudjuk, mi a neve a vezetőnek, aki a volán mögött ül, abszolút mesés és csodálatos utazásokban van csak részünk! Ugyanúgy, amióta az elárusítónők nevükkel együtt kitűzőn közlik velünk, hogy értünk vannak, szinte összetörik magukat, olyan készséggel kapkodnak értünk, vevőkért és szolgálnak ki. Mivel mifelénk akár ünnepelt életmű is lehet, ha valaki tudja, min kell változtatni, hogy ne változzon semmi, én is próbálkozom, s előállok egy ötlettel, hátha díjazzák. Kössünk az oroszlán nyakába egy azonosító táblát, hogy oroszlán, s merészkedjünk be a ketrecébe. Hátha az így majd nem akar belénk marni! Kevéssel több mint egymilliót – miként a rendőrségi kitűzős rendszer – ez is megér.