Kutyaélet

Mit mondjak...? Nem irigylem a dicső amerikai hadsereg fogságába esett terroristákat. Különösen azóta nem, amióta kiderült: már a katonalányok és hölgykatonák is kínozzák őket.

Lelki szemeim előtt fel is sejlett, amint robbantgatok vagy éppen merényleteket követek el a magam csendességében, katonai transzportokat támadok meg vagy éppen civileket gyilkolok halomra – ahogy a szükség megkívánja –, természetesen a hit nevében. Aztán egyszer csak lebukok, bezárnak az Abu Garibba vagy Guantanámóra, és addig pofoznak, amíg be nem vallom azt is, amit el se követtem. Ez így még rendben van, Allah hatalmas, Mohamed pedig az ő prófétája, mormolgatom magamban, a hetedik mennyország víziójával lelki szemeim előtt, és akkor jön egy övön aluli dolog. Mert odajön hozzám valami egyenruhába bújtatott fruska, és egy rögtönzött sztriptízt követően hozzám dörgölődzik! Azokkal a feszes melleivel, formás fenekével, majd combjai közé zár, és addig izeg-mozog, míg ki nem térek a hitemből, huhhh... Mivel persze egy ellenálló a legszorultabb helyzetben is ellenálló marad, arra gondolok, hogy micsoda erkölcsi fertőbe csöppentem, korábban a hadifoglyokat emberséges módszerekkel kínozták, majd kivégezték, és tessenek már engem is kivégezni, vagy rángassák le rólam ezt a hitetlen cafkát... de senki nem hallgat rám.

Ha egyszer élve kikerülök innen – fogadkozom magamban –, minimum a hágai bíróságig viszem a dolgot. Igaz ugyan, hogy a fél világ rajtam fog röhögni, de a másik fele bosszút áll értem! Nemzeti hős leszek így is, úgy is; aztán ha Allah hosszúra növeszti a szakállamat, a fügefák árnyékában, vízipipázgatva elmesélem majd az unokáknak, hogy volt egyszer ezen a világon egy olyan embertelen háború, amelyben az egyetlen igaz hit katonái szálltak szembe a hitetlenek leányaival és asszonyaival, és ez utóbbiak semmilyen, de semmilyen kínzástól sem riadtak vissza. Ez a háború azóta sem dőlt el – de hogy nagyon embert próbáló, kegyetlen egy háború volt, az biztos...!