Külvárosi reggel

A hegyek legurították a ködöt a városra. Kopott személyvonat árválkodik a pályaudvaron, mellette a fűrésztelep kerítésének lyukain át két kiskamasz deszkát lop, meg a sínekre lehullott szenet szedegeti. Az egyikük vézna, fekete, göndör hajú, izgága ádámcsutkával. Izzó szemében látszik az éhség, szinte kiabál a szeretet, a simogatás, a meleg utáni végtelen vágy. Mintha... Mintha Téged látnálak kölyökkorodban. Fát lopni a tolató vonatok közt, konokul és mindenre elszántan. Mintha látnám azt a szomorú, szép férfiarcot, melynek szemében ugyanígy csillogott, izzott a „jaj szeressetek szilajon” kiáltása, egy nagyon fáj üvöltése. Nyirkos magányban éltél, szorongató filléres gondok között, tiszta szívvel. Áldást hozó fű terem-e már valahol? December eleje van. Mord, szikár idő. Vacogva bennünk a félelem, pisla a láng, fogy a fény, tiszta homlokú nappalokra vágyva pergeti az ember életét. Fut, rohan, tiszta papír helyett csak úgy félig állva kapja be reggelijét, már láboskák sincsenek, melyekben melegíteni lehetne valamit. Olyan sötét van. Olyan félelmetes sötét egy reggel. Zihálva, alig bírva a ráakasztott tonnák földhözragadtságát, tehervonat indul. Marhavagonok mozdulnak be lassan, barnák, rozsdaszínűek, fagyott gépzsír lóg a tengelyeken. Lassú, tiltakozó csikorgással lódulnak a mozdony után. Mintha Téged látnálak... Ahogy parázsló szemmel felnézel a varjaktól feketéllő égre, ahogy érzed a mozgó vagonok vonzását, ahogy feszül benned az indulat ember és isten ellen, a világ ellen. Egyetlen kiáltás az egész. Az is megtörik, elpattan a síkos váltókon nekibuzduló kerekek sikításán. Mintha Téged látnálak, ahogy utolsó kiáltással nekifeszíted a törékeny bordakosárban vibráló húscsomó által hajtott tested, neki a vas hidegének. Egyetlen mozdulat. Aztán már csak megfagyott vérrubinok gurulnak a fagyott talpfák által meghatározott, a végtelenben találkozó sínpár kopott fejére. Mintha látnálak. Szárszón nem tudom ki megy ki ilyenkor, december harmadikán, oda, a sétány végén lévő sorompóhoz, hogy letegyen egy szál rubinpiros virágot a talpfákra. Sokan szeretnek. Sokan ismerni vélnek. Sokan elfeledni látszanak Téged. 32 éves let-tél, halálra éretlen s mégis, mint az égőáldozat lángja, úgy égsz verssoraid által. 67 éve feszültél neki a vonatkerekeknek. Az idő nem győz fe-letted. Izzó szemű kölykök lopják a fát, szedegetik a szenet a pályaudvaron. Fénytelen reggel van, tehervonat indul a második vágányról, közel a peronhoz. Mintha...