Következmények

Ivan Gašparovič a napokban ismét bebizonyította, ő mindenekelőtt a Smer, de még inkább Robert Fico köztársasági elnöke. A Szlovák Rádió hullámhosszain értetlenségét fejezte ki a fölött, miért váltott ki olyan nagy visszhangot a kormányfő kijelentése, mely szerint a kormánynak és a parlamentnek saját médiával kell rendelkeznie, amely ismerteti álláspontjait, és amelyen keresztül reagálni tud a „féligazságokra”.

Gašparovič az utóbbi hónapokban mást sem tesz, mint hogy keresi a legnagyobb kormánypárt kedvét, amelynek támogatása kulcsfontosságú számára az elnöki poszt megtartásához. Az alkotmánysértő „sztrádaépítési” törvényt, amely az államnak lehetővé teszi, hogy magánszemélyek telkein építkezzen, szemrebbenés nélkül írta alá, azzal a magyarázattal, hogy a jogszabály szerinte nem az egész alkotmánnyal, hanem csak két cikkelyével ellentétes. A kormányzati média kialakítására vonatkozó támogató kijelentése pedig amolyan szorgalmi feladat, melynek gyakorlati haszna ugyan nincs, de annál jobban eshet a médiával gerillaháborút folytató miniszterelnöknek.

Jó okunk van feltételezni, hogy Ivan Gašparovičnak még csak nehezére sem esik így kedveskedni a legnagyobb kormánypártnak, hiszen eddigi politikusi karrierje során bebizonyította, az alkotmányosság és a sajtó szerepének értelmezésében Robert Ficóéhoz igen közel álló nézeteket vall. A parlament elnökeként 1996-ban főszerepet játszott František Gaulieder képviselő mandátumától való megfosztásában, amelyről később az alkotmánybíróság kimondta, ellentétes volt az ország alapszabályával. S arra is emlékszünk, mit tett a Mečiar-kormány a közszolgálati STV-vel – Gašparovič nyilván erre a korszakra tekint vissza nosztalgiával, amikor Fico kijelentését méltatja.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy nem csak a mai kormánypártok vágynak szervilis médiára. Mivel a sajtó a kormányzati (és ellenzéki) kritika mindenkori szócsöve, a politikusok permanens késztetést éreznek igába vonására. A második Dzurinda-kabinetet megrengető csoportocskabotrány szereplői közt is voltak újságírók, akik a kormányfő szerint szervezett lejárató kampányt folytattak ellene, és állítólagosan veszélyeztették az állambiztonságot. De hogy saját berkeinkben is körülnézzünk, az MKP képviselői is gyakran reagálnak az őket ért kritikára azzal, hogy ellenük irányuló lejárató kampánynak nevezik a bírálatot. A különbség csak abban van, hogy míg az előző kormányzati garnitúra többé-kevésbé megmaradt a deklarációk szintjén, Fico és csapata ennél sokkal elszántabbnak tűnik (lásd STV az utóbbi évben).

Három Mečiar-kormánnyal a hátunk mögött azonban azt is tudjuk, hogy az efféle próbálkozások hosszú távon a kívánthoz képest éppen az ellenkező hatást váltják ki. A politikailag manipulált médiumok ugyanis azáltal, hogy cenzúrát alkalmaznak, először a tehetséges újságírókat űzik el, amiből egyenesen következik a színvonal csökkenése. Ehhez párosul az átlátszó, szájbarágós politikai propaganda, s nem kell sokáig várni a sajtótermék teljes hitelvesztésére, és a nézők/olvasók elpártolására.

Szinte közhelynek számít a mondás, hogy aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetett, hogy újra átélje azt. Robert Fico minden bizonnyal nem ismeri a szállóigét, mert kormánya egyre inkább átveszi mečiari elődje módszereit, megismételve hibáit is. Valószínű, hogy a következmények is hasonlók lesznek.