Koszovóról másként

Tegyük ezúttal félre a várható heves szláv érzelemkitöréseket, megtorlási kísérleteket és durcás ellenintézkedéseket. A „szerb Trianon” most már nyilvánvaló – ennek „átélésére” a magyarok amúgy is igen fogékonyak. A végkifejletet pedig a történelem már korábban megjelölte: a szerbek nem most veszítették el Koszovót. Először még 1389-ben, a rigómezei csatában; azt követően tolódott el az etnikai arány az albánok javára. A balkáni háborúk nyomán (1913) Szerbia visszaszerezte ugyan az ellenőrzést, de a népességet képtelen volt integrálni. Tito halála után a végzetes hibát Milosevics követte el, aki 1989-ben megszüntette a déli tartomány autonómiáját, majd tíz évre rá megpróbálta kiűzni az ottani albán lakosság mintegy felét (egymillió embert). A példátlan etnikai tisztogatásnak a NATO-csapások vetettek véget, Koszovó az ENSZ és a NATO védelme alá kerülve 2005-ben kinyilvánította akaratát egy független állam létrehozására. A nemzetközi közösség Martii Ahtisaarit bízta meg az egyeztetéssel, a finn exelnök hónapokon át bajlódott az álláspontjukon változtatni nem óhajtó felekkel, majd elkészítette javaslatát, amely Belgrád és Moszkva nyomására egy ideig fiókba került, hogy most valóban érvényessé váljon.

Mindez eddig nagyjából közismert, kevésbé hangsúlyos azonban a köztudatban, hogy az egész koszovói témakör nem is annyira területi, mint inkább vagy legalább ennyire kisebbségi kérdés. A szerbek azért veszítették el Koszovót, mert képtelenek voltak az ott élő albánoknak élhető modellt felkínálni. Belgrád ugyanakkor most (is) csapdát állított fel önmaga számára, még inkább a Koszovó területén maradt közel kétszázezer szerbet illetően, amikor arra sarkallná őket, szintén tekintsék semmisnek az új ország minden döntését és intézményrendszerét. A Kostunica-féle politizálásnak ez persze logikus lépése, amely azonban – távlatban – megvonná a koszovói szerbektől a kisebbségi jogok azon széles tárházát, amelyet az Ahtissai-terv tálcán kínál nekik. Ez a belső elszigeteltség pedig sokáig nem fenntartható.

Magyar szempontból a fejlemények két dolog miatt fontosak. Egyrészt mindenki számára világos, hogy a „koszovói kolonc”-tól megszabadulva Szerbia – a kijózanodás időszaka után – meggyorsíthatja EU-közeledését (ezt ugyan még megelőzheti egy kormányválás is). Másfelől – és erre kellene odafigyelnünk – rendkívül fontos nyomon követni, kisebbségként milyen mechanizmusok lépnek életbe a koszovói szerbség védelme, valamint létfeltételeinek javítása érdekében. Egészen világosan: a vajdasági magyarok számára nem annyira Koszovó leválása az érdekes, hanem az ott maradt kisebbségek helyzetének rendezése. Ennek párhuzamba állítása, átmentése, itteni alkalmazása révén komoly lendületet kaphatna az északi tartományban (is) a kisebbségi érdekvédelem, és a perszonális autonómia lényegi megvalósulása. Miután a Magyar Koalíció minden jel szerint egyben marad, az egyik feltétel adott. A másik – a szerbiai közélet letisztulása – valószínűleg több időt igényel. Egyelőre inkább a nacionalista felhangok felerősödésére lehet számítani, s csak remélhető, hogy ezek a vagdalkozások nem érintik az itteni kisebbségeket.

Pristina ünneplődben, a Vajdaság (és az itteni magyarok) várakozóban. (sinkovits)