Kormányprogram után

A kormánykoalíciónak 81 voksa van, a gyomorműtéten átesett Andrej Danko igazoltan volt távol, Alena Bašistovát, a Sieť képviselőjét pedig megtréfálta a szavazógép: noha testi mivoltában a teremben volt, a berendezés a távollevők közé sorolta. Ezt a parlamenti falanszterben való járatlanságának a számlájára is írhatjuk, de az sem zárható ki, hogy az etikát is oktató egyetemi docens így próbálta oldani a Smerrel kormányzás kognitív disszonanciáját. 

Azt, hogy a kormányprogramot el fogják fogadni, még múlt kedden megírtuk. Egy hétbe tellett, mire így lett, de akinek 81 képviselője van, annak általában el szokták fogadni a kormányprogramját, ehhez nincs szükség látnoki képességekre. Nagypénteki bizonyossággal rebeghetjük: beteljesedett. A kormányprogram vitája egyébként is inkább színház, mint szakpolitikai tevékenység. Mivel akormányprogram a kormány identitásának alapdokumentuma, az ellenzéki indítványok bedolgozásának esélye minimális, főként az ellenzékkel való együttműködést erősen korlátozó koalíciós szerződés mellett. Ezzel mindkét oldal tisztában van, így ki-ki a következménynélküliség szabadságával szónokolhatott. Talán emiatt volt, hogy látszólag a tárgyszerű, korrekcióra irányuló hozzászólásokból volt kevesebb, és sokkal több volt a személyes él. Senki sem szeret úgy focimeccset vagy krimit nézni, hogy tudja a végeredményt, de egy ilyen szituáció hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy jobban figyeljünk a folyamatra és a szereplőkre. Ezt elnézve pedig, meglepetéseket inkább a kormányoldal új pártjainál találunk. 

Az ellenzék hozta a kötelezőt. Igor Matovič megmozdulásai mögé random behelyettesíthető lett volna valamelyik performansza az elmúlt évekből. A választási eredmények tükrében a politikai végét érző Daniel Lipšic igyekezett hozzáradikalizálódni. A nemzeti helyett az Európai Parlamentet választó pártelnök által magára hagyott Szabadság és Szolidaritás inkább a tárgyszerű szólamot erősítette. Kotlebáéknak a Tiso-megemlékezés mellett jobbára csak egy-egy buzizással sikerül felhívni magukra a figyelmet, Boris Kollár csapata pedig még nem jött rá, mit kellene csinálnia, miközben főnökük új legitimációt keres, hisz már nem mondhatja, hogy ő nem politikus. Újabban azt mondja, nem standard politikus, meglátjuk, ez mire lesz elég a nemzet apukájának. 

A mentális struktúrák számottevő változására leginkább a Sieť és a Híd háza táján került sor. Radoslav Procházka saját, korábbi ellenzéki tevékenységét is törlésjel alá helyezte azzal, amikor a kormányprogram bírálatát szokásos szájkaraténak nevezte, elfeledve, hogy korábban maga is ezt a gyakorlatot folytatta. Az pedig, hogy a Radičová-kormány – melynek maga is koalíciós képviselője volt – kormányprogramját bírálta a jelenlegi kormányprogram legitimitásának növelése céljából, az opportunizmus csimborasszója. A farkasokkal együtt üvöltő Joseph Fouché Ferrieres-enBrie-beli sírjában bizonyára örömkönnyeket hullajtott, hogy ilyen tehetséges követői akadnak. Az önmagát polgári pártként meghatározó Hídra pedig akkora hatással volt szociáldemokrata partnere, hogy az Internacionálé lendületével szeretné a múltat végképp eltörölni. Az SNS-es oktatási miniszter ordító közpénzlenyúlási ügyére csak annyit tudott reagálni, hogy nem a múltba, hanem a jövőbe tekint a párt. Ezzel a lelkülettel hogyan várhatjuk tőle a számos, múltból nyitva maradt magyar ügy rendezését?

Ami nem változott az elmúlt héten felbolydult méhkasra emlékeztető törvényhozásban, az a Smer. Neki ebben a helyzetben tényleg elég, ha már csak egy kávét kér.