Kormányfőink figyelmébe

A két miniszterelnök ugyanis nemcsak politikai pártjának elnöke, s nemcsak a referenciamutatók szorgos olvasója és értelmezője, hanem államférfi. A már idézett nacionalisták és futóbolondok megnyilatkozásain túl a két kormányfőnek az a dolga, hogy kormányozzon. Mégpedig a választási programok koalíciós birkózásai eredményeként megírt kormányprogramok alapján. Ha jól emlékszem, a nacionalizmus sem a magyar, sem a szlovák kormányprogramnak nem része. Ha jól emlékszem, mindkét kormánynak nemzeti, nemzetiségi téren olyan kormányprogramja van, amely egyrészt teljesíthető, másrészt tárgyalási alap lehet. Más lenne a helyzet, ha akár a szlovák, akár a magyar kormányprogram úgymond ellenségként, ellenfélként fogalmazná meg a másik ország polgárait, vagy a másik nemzet tagjait. De erről, ugye, szó sincs.

Szlovákia és Magyarország gazdasági, politikai és katonai szövetségesek. Feltehetően nem csak az uniós forrásokért léptek be az EU-ba, s nem csak díszlépés-gyakorlás révén lettek NATO-tagok. A szövetség pedig, a negyvenévi moszkvai értelmezéstől eltérően azt is jelenti, hogy a szövetségesek közt nem létezhetnek neuralgikus és feszültségkeltő, megoldatlan, megoldhatatlan problémák.

Ficónak és Gyurcsánynak kutya kötelessége találkozni. Felelős kormányfők, még ha Gyurcsány legitimitását sokan kétségbe vonják is, Ficót pedig politikai ellenfelei nem szeretik. Kutya kötelességük a felgyülemlett gondokra gyógyírt keresni, mert azért fizetjük őket, a nemzetgazdasági átlagnál egy kicsit jobban. Bizonyára nem azt várjuk tőlük, hogy könnyes szemmel egymás nyakába boruljanak, secko jedno testvér, szeretjük egymást, ahogy Krisztus tanította, még annál is jobban. Nem. De van egy-két kérdés, amelyben meg lehetne egyezni. Pl. mindkét kormányzat elfogadhatná, hogy az iskolai történelem-szilabuszokban a másik nem szerepelhet mocskos gyilkos elnyomóként, még akkor sem, ha a történelem során egyik-másik még okot is szolgáltatott volna rá. Aztán el kellene már végre mondani itthon s otthon, hogy a háború utáni békeszerződések békediktátumok voltak, amik eleve sem nem jók, sem nem rosszak. Csak mindig valamelyik fél megszívta. A 20. században pl. a magyar. Ezt miért ne lehetne elmondani? Aztán pl. jó lenne végre megegyezni abban, hogy ha Pesten egy futóbolond a szlovákok vérét követeli, Pozsonyban meg egy másik futóbolond a még létező magyarok asszimilálását vagy kiköltözését, attól a hivatalos politika hallhatóan és egyértelműen elhatárolódik. De abban is meg lehetne egyezni, hogy egymás tankönyveinek használata nem felmondási ok, hogy az államnyelv tanulása nem mehet az anyanyelv rovására, hogy Malina Hedvig kriminalizálása politikai célokból minimum bocsánatkérést gerjesztő ostobaság volt, s hogy Mlynky nem a magyarok és szlovákok közötti feszültség szimbóluma, hanem egy szemétdombon két kiskakas számlaegyenlítgetése.

A két – egyébként szocialista – kormányfő sorozatos találkozói talán nemcsak azt üzennék meg, hogy lehet tárgyalni és nem a fegyverek jönnek, hanem azt is, hogy Slota, Vona, Csurka, Rafaj, Mikolaj és mások hiába ordibálnak összevissza, nem ők osztják a lapokat. Mert ha igen, hangsúlyozom, megint más a helyzet, de akkor száz találkozó sem segít.

A két kormányfő tehát lesz szíves találkozni, lesz szíves tárgyalni és lesz szíves nyilvánosságra hozni a tárgyalások részeredményeit is. Ez a dolguk. A többi süket duma.