„Koncepciós” per 1674-ből

Korábban a katolikus-protestáns ellentét, az ellenreformáció egyik dokumentumát látták ebben a gyalázatos ügyben, amely egyszersmind a Habsburgok abszolút hatalmát volt hivatva erősíteni. A legkisebb kritikai hangot is el kellett nyomni, s erre az uralkodó minden eszközt megengedhetőnek tartott. Szelepcsényi György hercegprímás vagy 300 lelkészt azért idézett vérbírósága elé, hogy vagy megtérítse őket, vagy rákényszerítse e szerencsétleneket papi pályájuk elhagyására. Mai szemmel, és gazdag XX. századi tapasztalatok birtokában, egyértelműen megállapítható, hogy a felségárulás vádját, a törökökkel, vagy az erdélyiekkel való szövetségkeresést egyáltalán nem tudták bizonyítani, de nem is nagyon törte magát a vád. Az alaptétel világos volt: „omnes praedicantes regni Hungariae sunt rebbeles”, tehát: „a magyar királyság minden prédikátora zendülő”. Protestáns vagy, tehát bűnös – fogalmazhatunk ekként is. Ehhez képest az olyan vádak, melyek szerint a töröknek akartak volna adót fizetni, netán a francia királynak – eltörpülnek, hamisságukról már nem is szólva. Ők másként gondolkoztak a hit dolgairól, mint ezt a Habsburg-uralkodó helyesnek vélte – ezért kellet gályára menniük, ha már ez idő tájt a máglya kiment a divatból. És mivel az abszolút hatalmat gyakorlók valami rej-télyes oknál fogva szeretik gazemberségeiket törvényes mázzal bevonni, pert rendeztek, s ha már pert rendeztek, vádakra is szükségük volt. Egészen úgy, ahogyan századok múltán Ioszif Visszarionovics Sztálin követi majd őket: nem volt elég az általa rendezett perek vádlottjainak, hogy trockisták voltak, ha ugyan egyáltalán azok voltak, még angol, francia, japán kémeket is faragtak belőlük. A prédikátorok – a XX. század szóhasználata szerint – török, erdélyi és francia ügynökök lettek volna. Ezért igazán kijárt a gálya, az a XVIII. századi, a tegnapinál semmivel sem enyhébb GULÁG... Napi 15-20 órán át húzták a nehéz evezőket, s hogy meg se tudjanak mukkanni, a szájukba egy vaspöcköt tettek, így legfeljebb valami ugatásszerű hang hagyhatta el torkukat. Persze szüntelenül ütötték-verték őket, mint az egyik gályarab, Kocsi Csergő Bálint, szabadulása után megírta: „a gályák mellett való tisztek arra rendeltettek, hogy hóhérságot gyakoroljanak, úgy a legkisebb dolgot is verés nélkül véghez nem vihettenek”. Bilincseiket csak szabaduláskor vették le róluk, de a legtöbben a halálban leltek szabadulásra. A magyar protestáns lelkészek közül is sokakat utolért e szomorú vég, például a náprágyi lelkészt, Fileki Istvánt, vagy a kálnai Goisz Mihályt.

A per és főleg az ítéletek kegyetlen végrehajtása felháborította a korabeli európai közvéleményt, ami – ahogyan ez lenni szokott – a Habsburgokat egyáltalán nem érdekelte. Mint ahogyan az a felháborodás is közömbösen hagyta őket, amely akkor söpört végig Európa nyugati tájain, amikor Ruyter holland tengernagy kiváltotta az életben maradt gályarabokat, és azok rendre kiadták szörnyű sorsukat bemutató emlékirataikat. Illetve azért mégiscsak tettek valamit... És ez az a valami, amely a XXI. században is aktuális üggyé teszi ezt a régi pert. A per jegyzőkönyve ugyanis évszázadokra eltűnt. Először akkor bukkan fel, amikor az 1832-1836-os pozsonyi országgyűlés idején, Nagy Mihály, Szatmár város jegyzője másolatot készít róla, s ez a töredékes, hibás változat jelenik meg nyomtatásban 1863-ban. Ugye, ez már 189 hosszú esztendő. Az csak epizód a jegyzőkönyv históriájában, hogy Erdélyi Géza református püspök a betléri Andrássy kastélyban talált egy XVIII. századi másolatot. Egyébként a másolatok viszonylag nagy száma talán azt sejteti, hogy ugyancsak lehetett érdeklődés a per iránt a kortársak és az utókor köreiben. Napjaink eseménye viszont, hogy S. Varga Katalin keresni kezdte az eredeti jegyzőkönyvet. A pozsonyi és a bécsi levéltárakban nem járt eredménnyel, de az Esztergomi Prímási Levéltárban előkerült az eredeti és teljes, latinul írott protokollum. Csaknem 230 év múltán! Ezt a jegyzőkönyvet adta most ki a latin szöveg mellett S. Varga Katalin fordításában és gondos tanulmányával, jegyzeteivel a Kalligram Kiadó „Vitetnek ítélőszékre...” címmel. Nagyon szép és nagyon tanulságos könyv ez.

Milyen bonyolultak a történelem útjai! Ha semmi más nem bizonyítaná ama réges régi ítélet konstruáltságát, a jegyzőkönyv eltüntetése bizonyító erejű. Azok, akik kigondolták, hogy a prédikátoroknak el kell tűnniük a szellemi és társadalmi életből, mert nem úgy gondolkoznak, mint ők, tehát veszélyesek az abszolutizmusra – pontosan tudták, hogy mit cselekszenek. És tudták azt is, hogy nem lehet ezzel sem dicsekedni, sem az utókor ítélőszéke elé állni. Ha már úgy nevezett törvényt ültek, jegyzőkönyvet – a forma kedvéért – vezetni kellett. No, meg azért is, hogy legalább alattvalóik elhiggyék a vádakat, a törvényes látszatot, ha már ők maguk nem is hihettek ebben. Ám a jegyzőkönyvet a prímási levéltár legeslegeldugottabb zugába rejtették majd két és fél évszázadra.

„A történelem nem tűri a szennyes ügyek tanúit” – fogalmazta 64 éve a szerencsétlen sorsú Nyikolaj Buharin búcsúlevelében, amelyet letartóztatása előtt kívülről megtanultatott feleségével, mert nem bízott a levéltárakban, s jól tette, mert a szöveg így maradt reánk, az utókorra. Nemrég Prágában újra vizsgálták Jan Masaryk, az egykori külügyminiszter 1948-as titokzatos haláláról, meggyilkolásáról, netán öngyilkosságáról szóló dokumentumokat. Azóta „csak” 54 esztendő telt el. A cseh történészek és kriminalisták arra jutottak, hogy bizonyosat csak akkor mondhatnak, ha megnyílnak a moszkvai levéltárak. Én – sajnos – nem tudok bízni ebben. Moszkva nagyon messze van, és az ottani levéltárak labirintusai is ravaszdiak. Esztergom, lám, itt volt a közelben és a gályarabságba hurcolt prédikátorok perének jegyzőkönyve csak most került elő.