Kinek forog a vagyon?

Nincs irigylésre méltó helyzetben a Nemzeti Vagyonalap. Úgyszólván behajthatatlan adósságok behajtására kényszerül: a Mečiarék által a nemzeti, úgymond, tőkeképző réteg javára privatizált állami vagyon vételárával még 371 új tulajdonos tartozik. Nem kevéssel: közel 16 milliárd koronával. A vagyonalapiak már próbálkoztak az adósság behajtásával. Kevés sikerrel. Előfordult, hogy az adós cég időközben megszűnt létezni, az ilyennek tehát nyilván bottal üthetik a nyomát. Több mint 200 vállalattal szemben már csődeljárás folyik, az alap pedig 60 adós cég esetében indítványoz ilyen lépést. A vagyonalapiak a csődeljárásos módszertől azt remélik, hogy az adós vállalatok értékének legalább 10 százalékát sikerül megszerezniük. Most már késő azon vitatkozni, hogy jó volt-e vagy sem a tulajdonosváltásnak Szlovákia által választott formája. Minden rendszerváltó ország megpróbálkozott valamilyen módszerrel, miközben nyilvánvaló volt, hogy az új tulajdonosok úgyszólván mindenütt nagyon előnyös üzletet kötöttek, akár hazai, akár külföldi vevő kezébe került az egykori közös vagyon. Annyira előnyös üzletet azonban kevés rendszerváltó országban kötöttek a magánosítók, mint némelyeknek sikerült Szlovákiában, amikor Mečiarék a külföldi tőke dominanciájának megakadályozására bagóért juttattak mesés tulajdonhoz a mozgalomhoz hű embereket. Ha jól körülnézünk, látjuk, hogy az így privatizált vagyon egy része némi fáziseltolódással mégiscsak külföldiek kezére került, akik ráadásul jól is működtetik. Valószínűleg igaza van annak a gazdasági elemzőnek, aki szerint egy újabb nagyprivatizációs folyamat ma sem végződne sokkal jobb eredménnyel, mint amilyennel 8-10 évvel ezelőtt zárult. Törvényt ugyanis mindenre lehet alkotni, és legfeljebb erkölcsi szempontból ítélhető el, aki élt a könnyű meggazdagodás tálcán kínált törvényes lehetőségével. Ma meg örülhetünk annak, hogy azért akad néhány vállalat, amelynek eladása annak idején az állam számára ugyan nem volt előnyös, de ma is prosperál. Értsd alatta: termelnek, adót fizetnek, munkaalkalmat teremtenek. Meg persze, ha a piactól függő vállalatok gazdasági érdeke úgy kívánja, létszámot csökkentenek, aminek ugyan nem örülhetünk, de ez – ha tetszik, ha nem – minden működő piacgazdaság velejárója. Ha a tulajdonos törvényt nem sért, nincs baj. A bajt azok az újgazdagok jelentik, akik ugyancsak törvényes keretek között időközben megszabadultak olcsón szerzett vagyonuktól, s így vált a vagyonalappal szembeni tartozásuk behajthatatlanná; azok, akik hozzá nem értése miatt lett a korábban viszonylag jól működő vállalatból „csődtömeg”... A sort folytathatnánk, de a milliós tartozások attól még tartozások maradnak, jóllehet, ezernyi helye lenne minden koronának. Egyelőre abban reménykedhetünk, hogy a csődeljárások eredményesek lesznek, s ha sok pénzt nem is hoznak az államháztartás konyhájára, profiltisztítás után életre lehelik a lassan egy évtizede haldokló vállalatokat.