Kínában nem ismernek minket

Ezekben a városkákban, ahol nem nagyon találkoztunk hozzánk hasonlókkal, sokszor kész szenzáció volt, amikor megjelentünk. A hazaiak néha lopva, néha teljesen nyíltan percekig mustrálgattak bennünket, de leginkább a társaságunkban levő hórihorgas férfit és két, narancsszínben pompázó hajú nőt. Utóbbiak aratták a legnagyobb sikert, mindenki velük akart fényképezkedni, főleg a kamaszok, akik a szelfiállványuk nélkül egy tapodtat se mozdulnak. De nem volt ebben semmi kellemetlen vagy bosszantó. Egyszerűen nekik az a különleges, hogy valaki magas, nagyon fehér és sárgarépa hajú. Jó fogás egy ütős szelfihez.

Engem inkább az bosszantott, amikor néhány útitárs folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy miféle hely ez, ahol nincsenek érthető nyelven feliratok, meg hogyan lehetséges az, hogy a kínaiak nem tudnak angolul. Ez azért van, szögezték le, mert ők még félbarbárok. Aztán amikor kiderült, hogy a kínaiaknak gőzük sincs róla, hol van, s hogy egyáltalán van olyan ország, hogy Szlovákia, azzal végképp vademberekké lettek a szemükben.

Pedig ha elképzelem, hogy ún. átlagos polgárként egy olyan országban élnék, amely 9,6 millió négyzetkilométerével majdnem akkora, mint egész Európa, amely területileg a földgolyóbis negyedik legnagyobb, ugyanakkor a világ legnépesebb állama, lakosainak száma a föld összlakosságának csaknem ötöde, akkor kisebb gondom is nagyobb lenne, hogy pici országok nevét gyömöszöljem az agyamba, mint ahogyan az is, hogy olyan nyelven akarjak beszélni, amely kevesebbek anyanyelve, mint a sajátom. Lehet, hogy az is eszembe jutna, miért ne lehetne épp az én nyelvem a globalizáló világnyelv, miért tanuljak meg én angolul, tanuljanak meg a többiek kínaiul. Hogy az angol könnyebb, mint a kínai, az sem kellene, hogy érdekeljen, mint ahogyan az angol ajkúakat sem izgatja, hogy hozzájuk képest mindenki hátrányban van, hiszen nekik a sajátjukon kívül nem kell más nyelvet tanulniuk, mégsem tartja őket senki félbarbárnak. Hogy a nagyoknak mindig könnyebb, a kicsiknek mindig nehezebb? Hát épp ez az! Ki a kicsi? És ki a nagy?

Ez bizony nem nézőpont, hanem tények kérdése.