Kéz a kézben

A kedden elfogadott jogszabály értelmében úgy is lehet autópályát építeni, hogy az állam a tulajdonviszonyokat utólag rendezi. Eddig, ha valahol autópályát szerettek volna építeni, a területet meg kellett venni. És előfordul(hatot)t, hogy a tulajdonos nem elégedett meg filléres árral, hanem még rá is tett a piaci árra egy lapáttal. Végül is a föld az övé, akinek kell, vegye meg tőle, akár aranyáron is, vagy ha nem, akkor vigye a nyomvonalát oda, ahova akarja. A sztrádaépítéseken végül is sohasem a kiskerttulajdonosok kaszáltak, hanem azok, akik a nyomvonal előzetese ismeretében felvásárolták az arra fekvő telkeket, de – megváltoztatva a megváltoztatandókat – hasonlót már szülővárosom jelese, Jókai Mór Aranyember című regényében is olvashattunk, nincs új a nap alatt. Igen ám, de az alkotmány által is védett magántulajdonnal szembefeszül az államérdek. Mert Robert Fico kijelentette, 2010-ig autópálya kell, bármi áron, akkor is, ha még az unokáink is a PPP-projektek árát fogják nyögni. Mintha Petőfi Sándor Vasúton című versének a múlt rendszer által kisajátított és agyonidézett sorait hallanám (megint csak mutatis mutandis): „száz vasutat, ezeret”. Ha ugyanis a parlament által elfogadott jogszabály hatályba lépne, előfordulhat, hogy a nyájas olvasó egy napon buldózerek és autódaruk zajára ébred, melyek éppen bontani kezdik a kerítését. (Ki gondolta volna, hogy még örülni is fogunk neki, hogy Dél-Szlovákiában a sztráda ritka, mint a fehér holló…). Odaépítik a sztrádát az állampolgár hálószobája helyére, aztán, ha a bíróság a tulajnak ad igazat, azt mondják: bocs. De ettől a lehet, hogy egy élet munkájával felhúzott ház nem épül újjá a lebetonozott földdarabon. Viszonylag egyér?telmű, hogy az alkotmánybíróság szűrőjén nem megy át e jogi horror, mely a múlt rendszer jogviszonyai közé taszítaná az országot; mint ahogy – nagyon helyesen – azt sem engedte, hogy az állam a csúnya, szőrös mancsát rátegye a nevesítetlen földekre. Bár ebben az országban bármi megtörténhet.

A héten mennie kellett a közszolgálati Szlovák Televízió igazgatójának, Radim Hrehának. Számára rossz ómennek bizonyult a tizenhármas szám – ő volt a toronymagas szellemházban székelő intézmény 13. vezérigazgatója. Egy évig melegítette a bőrfotelt. Kész szerencse, hogy elment, mert e jeles férfiú tervei között egyebek mellett az is szerepelt, hogy a tévé magyar híreinek nyolcperces adásidejét öt percre csökkenti. Elég a magyaroknak annyi is…, elvégre semmilyen törvény nem mondja ki, hogy öt percet vagy nyolc percet kell-e magyarul sugározni. Ha megnézzük, milyen műsorokat küldenek harcba a magyarországi kereskedelmi tévék 19.20-kor, amikor a fent említett program kezdődik, szkeptikusak lehetünk a magyar nyelvű hírek nézettségével kapcsolatban. De az STV2 sok más rétegműsort is sugároz, olyanokat, amilyeneket e sorok írója csak a műsorújságban látott, mert egyszer sem bírta rávenni magát, hogy megnézze. Miért nem ott keresnek három percet? Szerencsére ez a probléma Hreha távozásával megoldódott. A Szlovák Televízió valamiféle különös képződmény az állatkert és a temető között. Megalakulása óta politikai nyomás alatt áll, de míg a múlt rendszerben ez – sajnos, de természetesen – magától értetődő volt, ’89 után már nem kellett volna, hogy így legyen. Mégis így lett, mert csak a rendszer változott, a reflexek és a beidegződések nem, a parlament (nemcsak a jelenlegi, hanem az előzők is) meg tele van volt tsz-elnökkel, járási párttitkárral, ebben a ciklusban csak annyi a különbség, hogy ezúttal a kormány is. A hatalom érdeke az, hogy a tévé, ha lehet, feltétel nélkül kiszolgálja őt, a konkurens kereskedelmi csatornák érdeke, hogy az STV-nek minél rosszabbul menjen, mert nekik annál jobb. Ebben a helyzetben csak egy erőskezű tévéelnök tudná talpra állítani az intézményt. A tévéelnököt a tévétanács választja, ahova viszont javarészt párthátszéllel kerülnek be a tagok. A kör bezárult. Lehet menni tanácsot kérni a BBC-től, nekik hogyhogy megy, már annyi éve…

A héten napvilágot látott egy kutatás eredménye is, mely szerint átlag 4824 koronát fordítunk karácsonyi ajándékok vásárlására. Azaz a minimálbér felénél többet. Persze, az ilyen átlagolósdikkal vigyázni kell, mert ha tíz kukás – akarom mondani: hulladékgazdálkodási menedzser – keres havi tízezret, egy multinacionális vállalat vezető menedzsere meg nyolcvanezret, akkor ők tizenegyen átlag 16 ezret keresnek, de attól még a kukások zsebében nem lesz ott az a plusz hatezer. A lakosság többsége tart attól, hogy a szeretet ünnepe mérhetetlen anyagi terheket ró rá. Főként a kelet-szlovákiai, alacsony végzettségű kisnyugdíjas (a szerkezetben összevontuk a kutatás szerint legelőnytelenebb helyzetben levő csoportokat), aki csak álmodik arról, hogy 4824 koronát költsön karácsonyi ajándékokra. Igaz is, önök bevásároltak már?