Kettős szorításban

Az utóbbi hét politikai történéseit két esemény uralta: szerdán az Európai Bizottság közzétette országértékelését, aminek alapján valószínűsíthető, hogy jövőre bevezetjük az eurót, pénteken és vasárnap pedig durva magyarellenes kirohanások tanúi lehettünk előbb Ján Slota, majd Robert Fico részéről.

Számunkra, szlovákiai magyarok számára szimbolikus ez a gyors egymás utániság: az első hír kifejezetten pozitív, hiszen jelzi, országunk egyre jobb úton és egyre sebesebben halad a prosperáló és civilizált Európa felé, a másik két hír viszont azon nyomban visszavet bennünket valahova a rossz emlékű kilencvenes évek elejére, a legvadabb nacionalizmus időszakába. Csak hogy mi, szlovákiai magyarok ne örüljünk túlságosan, mert hiába az Európai Unió, hiába Schengen, meg euró, kis hazánkban mindig akad, aki egyértelművé teszi, hol a helyünk.

Félreértés ne essék, a legkevésbé sem szándékom az önsajnáló keserűség felé csábítani az olvasót, pedig a jelenlegi helyzetben (és hány ilyen volt már!) ez nagyon természetes és érthető reakció. Egyben kontraproduktív, mert lebénít, nem arra ösztönöz, hogy tegyünk valamit saját sorsunk érdekében, hiszen nekünk úgyis mindegy. Pedig Szlovákia jelenlegi gazdasági helyzete alighanem tényleg soha vissza nem térő alkalom arra, hogy megalapozzuk jövőnket: jobb munkát találjunk, céget alapítsunk, befektessünk.

Ezek az egyéni megoldások, de felmerül a kérdés, mi van a közösséggel. Mi a megfelelő magatartás, amikor országunk kormányzata (ne feledjük, Ján Slota a kormánykoalíció egyik pártjának elnöke, Robert Fico pedig kormányfő) rendszeres időközönként olyan üzeneteket bocsát ki, amelyek burkoltan vagy nyíltan ellenünk irányulnak? Pontosabban, egyes renitensek úgy ejtik el durvábbnál durvább magyarellenes megjegyzéseiket, mintha mi, szlovákiai magyarok, választók, adófizetők nem is léteznénk, csupán az MKP és Orbán Viktor. S mi magunk is megszoktuk már, hogy a nemritkán nyomdafestéket sem tűrő magyarellenes kijelentések a hazai politikai harc standard eszközei lettek.

Mielőtt azonban még mélyebbre süllyednénk önsajnálkozó szkepszisünkbe, érdemes lenne elgondolkodni azon, vajon miért van ez így. Vajon törvényszerű-e, hogy bármely szlovák politikai erő, ha kedve szottyan rá, átnéz rajtunk, s durva magyarellenes kirohanással üzen egyet az MKP-nak vagy Budepestnek (mert minden szlovák nacionalista hangsúlyozza, nem a szlovákiai magyarokkal, hanem a soviniszta MKP-val és a nagymagyar nacionalizmussal van baja)? Vajon nem azért van ez így, mert a szlovákiai magyar társadalom létszáma ellenére nem képes olyan erőt demonstrálni, amely fokozatosan elriasztaná a szlovák politikusokat a nacionalista durvaságoktól? Ehelyett az MKP vagy Budapest oltalmazó karját várjuk, amivel azonban újratermelődik a probléma, hiszen így továbbra is a nevezettek túszai maradunk.

Miben rejlik tehát a megoldás? Közhelynek hangzik, de a szlovákiai magyar civil szféra megerősödésében. Nemcsak a nonprofit szervezeteknek, hanem az értelmiségnek is fel kellene végre nőnie, és ilyen helyzetekben hallatnia a hangját, maga mellé állítva a szlovák értelmiség erre hajló részét (mert vannak ilyenek, ez kétségtelen). Nyílt leveleket írni, sajtótájékoztatókat tartani. Lehet, hogy első vagy második alkalommal nem lenne visszhangja, de tizedszerre már biztosan. Ez az egyetlen módja annak, hogy kikerüljünk a kettős szorításból (MKP, Budapest), és tényleg teljes jogú állampolgárként kezdjünk el létezni.