Kényszerű kötéltánc

Nem hangzik túl biztatóan az az állítás, hogy bármilyen összetételű kormány kerül is ki a holnap kezdődő vokscsatából, az év utolsó negyedévében, de legkésőbb 2003-ban fájdalmas áremelések megtételére kényszerül. Ebből eredően jövőre ismét nekilódul az infláció és elmarad a reálbérek növekedése. Bár sokan eddig sem érezték, mégis tény: tavaly és az idén a pénzromlás ütemét határozottan megelőzve nőttek a fizetések, miközben az infláció egyes hónapokban a nullával volt egyenlő. Ehhez járult még a kormány – hiába, választási év van – a lehetőségekhez képest viszonylag bőkezű osztogatása.

Emellett sajnos önmagához, az állami intézményekhez is nagyvonalú volt a kabinet, ezért Szlovákia napjainkban nem csupán az újra a 100 milliárd koronás, korántsem álomhatárt jelentő külkereskedelmi mérleghiány rémével néz szembe, hanem az állami költségvetés veszélyes mélyülésével is. E kettős deficit szorításában nem lehet sokáig őrlődni, különösen, ha hozzátesszük: az elmúlt egy évben a reálbérek emelkedése látványosan megelőzte a termelékenység és a beruházások növekedési ütemét, ami gazdasági szempontból nézve hosszabb távon tarthatatlan állapot. Arról nem is szólva, hogy a közeledő európai uniós csatlakozásunk miatt az államilag szabályozott árakat fokozatosan fel kell szabadítani.

Mindezen tényezők együttesen pedig azt eredményezik, hogy a leendő kabinetnek a szokásos kezdeti habozás, bizonytalankodás után hozzá kell látnia a megszorító, karcsúsító, áremelkedést kiváltó intézkedések meghozatalához. Mindezt, ha csak nem akar politikai öngyilkosságot elkövetni, a kormányciklus első évében kell megtennie. Hiába, Szlovákia egyik fájó gondja, hogy a polgárok még alig kezdik érzékelni a szerényen emelkedő jólét gyümölcseit, máris belefutnak egy újabb, a pénztárcájukat apasztó intézkedéscsomagba.

Az viszont már nem csak Szlovákia drámája, hanem az összes, az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó volt szocialista országé, hogy lázas utolérési igyekezetükben gazdaságuk folyamatos egyensúlyhiányban szenved, hol emiatt, hol amiatt kell embernyúzó kiigazításokat tenniük. Hosszú az út a félperifériáról a centrumot jelentő Unióig, s e példátlan kísérlet folyamatos kötéltáncra kényszeríti térségünket. ĺgy tériszonyunkat leküzdve nem marad más hátra, minthogy botcsinálta kötéltáncosként átevickéljünk a túlsó partot jelentő Európai Unióba.