Karácsonyi rege...

... ha valóra válna, igazi békesség szállna a világra – írja Ady Endre. Korunk emberének úgy tűnik, mintha a nagy költő nem hitte volna, hogy Jézus Krisztus valóban megszületett, csupán egy kedves, szép legenda az egész. Nem lehet tudni, mi játszódott le az elmúlt századforduló magyar költőgéniuszának lelkében, annyi azonban bizonyos, Ady teljes keresztmetsze-tében, a legnagyobb mélységéig ismerte a magyar társadalmat. Tudta, hogy sok ember belső világában a karácsony csak mese, bár az egyén kívülről buzgó kereszténynek látszik. Mese azért, mert akinek módjában áll akár csak egy picit is jobbá, boldogabbá tenni környezetét (ez mindenkinek megadatott) és mégsem teszi, nem hisz igazán a szeretetet hozó kisded születésében. Gyümölcséről ismeritek fel a fát – mondja a mester. Igen, mert a lélek tulajdonságai a tettekben, az életvitelben nyilvánulnak meg. Akinek csak rege a születés, az ezt nem tudja eltitkolni, bármennyire igyekszik is, mert tettei megcáfolják. Szívében nem alszik a gyűlölet, még a templomi padban sem, ahová csak azért ült, mert tetszelegni akar környezetének. Az ilyen tanító nem képes egy életre szóló tudást adni a nebulónak, mert szakismerete mellől hiányzik a szeretet. Az ilyen családapának nincs tekintélye, mert lehet ugyan, hogy félnek tőle, de nem tisztelik, mert nem a támaszt látják benne, hanem csak a zsarnokot. Az ilyen politikus hiába mosolyog mindenkire, az elrablott közvagyontól szakadozó zsebét nem tudja elrejteni. Az ilyen rendőr nem szolgál és véd, hanem a gyengét, a gyámoltalant sanyargatja. Ha véletlenül pap is akad ilyen, azt már nem érdemes jellemezni sem. De mit csinál az az ember, akinek a karácsony nem rege, hanem az egész életét meghatározó valóság? Először is hálát ad Istenének, amiért ezt a karácsonyt is megérhette, hiszen számára minden nap ajándék, lehetőség, hogy bepótolja, amit elmulasztott, helyrehozza, amit elrontott. Aztán elmegy a templomba, mint mindig, csendesen, feltűnés nélkül, ahogyan évtizedeken keresztül tette, tekintet nélkül az uralkodó politikai viszonyokra. Háborgó lelke megnyugszik a szent csecsemő mosolygásától, megbocsát gyalázóinak anélkül, hogy azok bocsánatot kértek volna. A kapott pofont nem adja vissza, személyes sérelmeit elfelejti. De – és ez nem ellentmondás – az örömhír hallatán elszántsága megacélosodik hitének, hazájának és nemzetének védelmében. Bár körülötte falkában üvöltik a farkasok, hogy nem keresztény, mert nem fogadja el a másságot, nem tartja természetesnek a homoszexualitást, ellenzi az abortuszt, és állandóan figyelmeztet a kommunizmus lélekgyilkos, véres rémségeire – ő a jászolra pillant, és halad tovább. A toportyánok – akik ma farkasok, holnap keselyűk, holnapután hiénák, azután, ha kell, hófehér galambok – tovább vonítanak, hogy soviniszta, nacionalista és gyűlölködő, mert ragaszkodik anyanyelvéhez, ezeréves hazájához, iskoláihoz és nemzeti kultúrájához. Ám a karácsonyt valóságként megélőt ez sem tántorítja el, mert tudja, Isten akaratából született magyarnak, és „örökarcú magyar” marad, miként azt Mécs László, a premontrei pap-költő megfogalmazta. Arcát a végtelen ázsiai puszták nyargaló szelei formázták meg, és Szent István király vésője csiszolta simára. Ezt az arcot viselték az Árpád-házi királyok, a Hunyadiak, Bocskai és Bethlen, Rákóczi, Széchenyi és Kossuth, a XX. században pedig Mindszenty József bíboros, Márton Áron püspök és Antall József miniszterelnök. Nem fullad bele a rázúdított hazugságáradatba sem, mert az örök bölcsőbe kapaszkodva, a víz fölé emelt fejjel partot ér. Végül győzedelmeskedik, mert megszorít minden feléje nyújtott kezet, a régi, hűséges harcostársét, és a lelke mélyén megbékélt tegnapi ellenségét is. Együtt kérik a világ világosságát, hogy teljesüljön Ady kívánsága, és minden ember lelkében valóság legyen a karácsony. Mert a rege szép, de nem igaz...

Sárközi János, Szentpéter