Különös szilveszter

Az élet dolgain gondolkodtam éppen, időnként abbahagytam az előttem heverő kétliteres áfonyabefőtt kanalazását várandós kismamaként, 1994 szilveszter hajnalán. Azon töprengtem, hogy 1993-ra virradóra milyen nehezen hittük el, hogy az előző éjszaka megszűnt az 1918-ban megalakult Csehszlovákia. Hivatalosan 1990-től Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság volt. Utódaként 1993. január 1-jén létrejött a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság.

Összeszorult a gyomrom, amikor az elődeimre gondoltam, akiknek a megkérdezésük nélkül tologatták ide-oda a határokat a fejük felett. Bennünket sem kérdezett meg senki. A január 7-re jelzett szülésre gondoltam, a gyermekemre, aki egy olyan országban jön majd világra, amelynek a fővárosa nem Prága lesz, hanem Pozsony, ahol Hrabalt, Kafkát, vagy Klímát már külföldi szerzőként emlegetik. Josef Kajetán Tyl szerzeményét, a Hol a honom, hol a hazám – sem fogja hallani oly gyakran, mint én, és az iskolai rendezvényeken majd Janko Matúška, Fenn a Tátra ormán villámok cikáznak himnusz csendül fel, amit hamarosan új és drága köntösbe bújtatva nyújt át újévi ajándékként a kultuszminiszter asszony.

Elkezdtem okolni a történelem viharait és az áfonyabefőttet, amiért egyre emészthetetlenebbé és fájdalmasabbá váltak a hajnali eszmefuttatásaim. Történt mindez kereken harminc évvel ezelőtt, amikor szilveszter reggelén megszületett a fi am. Mélykék tekintetét rám függesztette és a karját határozottan kirántotta a pólya fogságából. Majd a mutatóujjával megtámasztotta az állát, és azonnal ő is gondolkodóba esett. Ilyen komoly kisdedet soha életemben nem láttam! Ezeket megtapasztalva eszembe sem jutott, hogy gügyögjek-gagyogjak neki.

A kórház ablakán át megnéztük a tűzijátékot és bizakodva nyugovóra tértünk. Bizakodunk azóta is, hogy a szilveszteri hangoskodással elűzhetők az ártó, gonosz erők. Igaz, régen dudával, ostorral, kolomppal tették az emberek, ma tűzijátékkal, petárdával próbálják, már ahol még nem tiltották be. Vagy az egyre szerényebb költségvetés nem teszi lehetővé, hogy a kisvárosok főtere felett szikrázzon az ég.

Talán valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, ahogyan azt József Attila tanácsolta, kötete mindig kéznél volt a kenyértartónál, hogy a cseperedő gyerek is elérje. A tűzre ráhánynánk az óév minden rossz és méltatlan döntését, a tragédiák okozta megrendülést, hogy enyhüljön a fájdalom és a lelkünkben új, fényességes termek nyíljanak az égi és földi jóság befogadására.