Kacsamáj és fűrészpor

A döbbenet első percében a kötélre gondolt Hezitálné. Arra, hogy elöli magát. Kora tavasztól a nagy napra készült, s a vége az lett, hogy tehetetlenül, megalázottan és összetörten menekülne a szeretet ünnepe elől.

Kukoricaőrleménnyel kevert csalánkásával, miszlikbe vágott apróhallal, szójaliszttel táplálta a kacsákat. Aztán három héten keresztül tömte őket beáztatott csikófogú kukoricával, amelyet megfejelt repceolajjal, hogy jobban csússzon a torkukon. A tollukról is csöpögött a zsír, olyan kövérre hizlalta őket. Mert azt akarta, hogy finom, ikrás legyen a májuk, olyan méretes, hogy kicsusszanjon az összetett tenyérből. Egész évben azért törte magát, hogy karácsonyra bespájzolja a gyerekeknek, hiszen ő mást nem tud adni. Egy reggelre azonban, az ünnep előtt pár nappal, a tömőketrecben a kacsák hűlt helyét találta. Tolvajok összefogdosták őket éjszaka, s csupán a szalmaalomra kicsurgatott, megalvadt, megfagyott vér maradt utánuk. Hezitálné megszédült, úgy érezte, megereszkedett mellye felett kiugrik a szíve, s arra gondolt, inkább az ő nyakának szegezték volna a nagykést, mert az egész éves gondoskodása tűnt a semmibe. Azt a szeretetet vették el tőle, amellyel márciustól adventig a kacsák révén a gyerekeihez kapcsolódott. Mindig a szeme előtt lebegett, hogyan örülnek majd a friss kacsasültnek, mert ők is érzik, hogy a mama van benne. A mama egész nyara. A konyhakertben újból megkörnyékezte a szívszélhűdés. Valakik a talaj felett elfűrészelték a fenyő törzsét, s csak a fagyott földön szétszórt fűrészport hagyták maguk után. Hezitálné utószezonban, leszállított áron megvett az árusoktól egy élő, földlabdás fenyőcsemetét, mert nem akarta, hogy az unokák úgy nőjenek fel, hogy ne vigyék magukkal a felnőttkorba a friss fenyő gyantaillatának emlékét, mivel minden december végén ugyanazt a műfát öltöztetik díszbe. Az örökzöldet kiültette a kertbe, óvta, ápolta egész tavaszon-őszön, annyira szívéhez nőtt, hogy már-már sajnálta volna a halálát okozni, fűrésszel-baltával nyesegetni, kivágni. Persze megtette volna, megvált volna tőle az unokák kedvéért.

Világgá megy, gondolta másodjára, mert a kötelet hamar elvetette. Nem akart bánatot okozni a szeretet ünnepére. De aztán nem ment világgá, csak a városi piacra buszozott el. Ott az egyik kofaasszonytól, aki azzal kínálta a portékáját, hogy „áldani fog engem, szíp nagysága, tőlem vegyen, akkora májuk van a kacsáimnak, hogy kicsusszan az összehajtott tenyérből”, visszavásárolta a kacsáit meg a fenyőfáját. Jöhet a karácsony.