Jurij Andropov moszkvai szobra

A rendszerváltás – ha ugyan volt egyáltalán valódi rendszerváltás a hajdani Szovjetunióban – azzal kezdődött Moszkvában, hogy ledöntötték Feliksz Dzerzsinszkijnek, a titkosrendőrség első vezetőjének a félelmetes szervezet székháza előtt álló szobrát. A székház változatlanul a sokszor nevet, de nem tartalmat változtatott titkosrendőrségé, amelyet most nem KGB-nek, hanem FSZB-nek neveznek. Ennek a nyolcadik elnöke volt Jurij Andropov teljes 15 esztendeig. Hosszabb ideig csak Lavrentyij Berija lehetett Sztálin kegyelméből főrendőr, de Andropov idején szolgálta a szervezetet Vlagyimir Putyin is, aki Oroszország szeszélyes történetében másodikként titkosrendőri múlttal – államfő lett. Dőreség lenne azonban azt hinni, hogy a hírszerzői-titkosrendőri múlt bármilyen szerepet játszik abban, hogy Andropov lesz a negyedik a szovjet vezérek közül, akire szobor emlékeztet Moszkvában. (Lenin emlékművét az Oktyabrszkaja téren meghagyták, Sztálin mellszobra is megszemlélhető a sírján, a Kreml falánál, Hruscsovnak pedig az az Ernszt Nyeizvesztnij készített emlékművet a novogyevicsiji temetőben, akit éppen Hruscsov dorongolt le még uralma csúcsán.)

Putyint soha nem vezérlik érzelmek, Andropovhoz pedig éppenséggel semmilyen személyes emlék nem kötheti: túlságosan nagy volt a távolság a KGB elnöke és egy Leningrádban, majd Drezdában szolgáló tiszt között, semhogy találkozhattak volna. Putyin intézkedéseit szigorú célszerűség irányítja, kivált mostanában, hiszen már gondolnia kell a jövő évi elnökválasztásra, s bár fölényesen vezeti a népszerűségi listát, azért óvakodnia kell attól, hogy provokálja a közvéleményt. Abban az esetben is, ha az orosz államapparátus még abban feltétlenül hasonlít a szovjet elődre, hogy garantálni tudja egy választás kimenetelét. Miért van akkor szüksége Putyinnak, hogy ápolja Andropov emlékét, mégpedig ennyire kihívó módon? Hiszen azért nem olyan rövid az orosz társadalom emlékezete, hogy elfeledhette volna: mit jelentett nagyszülei, szülei, illetve akár a maiak számára a KGB. Jurij Andropov keménykezű politikus volt, már politikai karrierje kezdetén, budapesti nagykövetként 1956-ban kegyetlen világtörténelmet csinált. Hruscsov úgy jellemezte emlékirataiban, mint aki „egymagában felért egy hadsereggel” Budapesten. Később a „liberális Hruscsov csendőreként” jellemzik sokan azt a szerepet, amelyet a szovjet gyarmatbirodalomért felelős központi bizottsági titkárként játszott. Amikor – immár Brezsnyev idején – átveszi a titkosrendőrség és a szovjet hírszerzés vezetését, elkezdődik a szovjet értelmiség „megfegyelmezésének” korszaka: a disszidenseket bíróság elé állítják, Alekszandr Szolzsenyicint egyszerűen kitoloncolják, 1980-ban pedig „a szovjet hidrogénbomba atyját”, Andrej Szaharovot vidékre száműzik, mivel külföldre üldözni roppant kockázatos lett volna. Perdöntő dokumentumok szólnak arról, hogy Andropovnak kezdeményező szerepe volt Csehszlovákia megszállásában és az Afganisztán elleni agresszióban. Ennyi is elég lenne, hogy Andropovot a „szovjet héják” közé sorolják, akinek nemhogy szobrot lehetne állítani, hanem ha volna, földig kellene azt rombolni.

Andropovról mindez közismert, az orosz emlékezet mégis egészen más képet őriz róla. A szociáldemokrata irányzatú orosz történész, az első hiteles Sztálin-életrajz szerzője, Roj Medvegyev, aki Hruscsov megbuktatása után maga is üldözött máskéntgondolkozó volt, Andropovról szóló könyvében azt állítja: Andropov volt a ‘60-as évek végétől az egyetlen a párt és állam legfelsőbb vezetésében, aki megértette, hogy a Szovjetunió súlyos válságban van, s ez a birodalom felbomlásához vezethet. Egykori munkatársai egybehangzóan állítják: kivételes szellemi képességekkel rendelkezett, amely sem Brezsnyevről, sem a főideológusról, Szuszlovról, vagy Brezsnyev kedvencéről, Csernyenkóról távolról sem állítható. Ráadásul puritán egyéniség volt, ami – Lenin kivételével – példa nélküli a szovjet históriában. Gondoljunk csak Sztálin kultuszára, Hruscsov mértékvesztésére, amely bukásának egyik oka lett, vagy Brezsnyev „irodalmi műveire” és komikus érdemgyűjtő mániájára. Kerülte és üldözte a Brezsnyev idején felvirágzott (és azóta is virágzó) korrupciót és attól sem riadt vissza – noha nem lehetett számára kérdéses, milyen rizikót vállalt –, hogy a Brezsnyev-család korrupciós ügyeiben is eljárjon, nem szólva arról, hogy több tagköztársaság első emberét, például a grúz Mzsavanadzét, illetve az üzbég Rasidovot sikerült is korrupció miatt leváltatnia. Állítják, művelt ember volt, aki jeles művészek társaságát kereste, olyan személyiségekét, mint Jevgenyij Jevtusenko. Maga is írt verseket, persze, csak családtagjai és közeli munkatársai ismerték ezeket. Egy-kettő azóta megjelent: volt tehetsége. Az orosz ember számára elsőrendű jelentősége volt annak, hogy Andropov rendet akart teremteni a szétzüllött országban. Természetesen rendőri eszközökkel, hiszen más eszközöket éppen úgy nem ismert, mint az a nép, amely Andropov esetében meg volt győződve arról, hogy a „cár” jó, de a „cár szolgái” gazemberek, ellenben Brezsnyevet senki a széles birodalomban nem tartotta sem jónak, sem tisztességesnek. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy Andropov ismerte fel Mihail Gorbacsovban a politikai tehetséget. És Gorbacsov is sokáig hitte, mert hinni akarta a birodalom megreformálhatóságát. Az orosz ember, az orosz társadalom pedig mindmáig tragédiának tartja a birodalom felbomlását, amelyért – minden alap nélkül – Gorbacsovot tartja felelősnek és Andropovban a birodalmi eszme utolsó védelmezőjét látja. Igen, kemény politikus volt, de az ő idejében már nem voltak kivégzések a KGB székházában és sehol sem, a száműzetéseket pedig túl lehet élni – gondolják róla manapság milliók.

Putyin népszerűségének egyik oka, hogy egyetlen alkalmat sem mulaszt el, amikor szólnia lehet: Oroszország nagyhatalmi pozícióját helyre kell állítani. Akkor pedig Andropov – az orosz társadalom által róla alkotott, de a valós tények sokaságát mellőző kép alapján – Putyin egyetlen lehetséges elődje. Jelcin iszákossága miatt, valamint családjának botrányos korrupciós ügyei okán szóba sem jöhet. Mihail Gorbacsov pedig él és az oroszok többsége – ellentétben az európai és amerikai politikusok többségével – nem szereti és nem tiszteli. Putyin ugyanúgy birodalomban gondolkozik, mint annak idején Andropov. Gorbacsov pedig szociáldemokrata pártot alapított, amelynek arra sincs esélye, hogy a parlamenti választásokon bejusson az állami dumába.

Minden szobor jelkép. Ha valóban felállítják Jurij Andropov szobrát, akkor az orosz társadalom többsége nem a titkosrendőrség főnökének rehabilitálását látja majd megvalósulni, hanem valami egészen mást. Az orosz táradalom szeretne valami jót, valami pozitívat is gondolni saját múltjáról. Más személyiség hiányában Andropovra kell gondolnia. Hiszen rendet akart csinálni és minden orosz rendre vágyik. A legtöbben, persze, birodalmi rendre.