Jobb egy távoli barát...

A kampány valóban visszafogott volt, hiszen a jelöltek, akik 169 önkormányzati vezetői tisztségért versengtek, nem adhattak tudomást magukról másképp, mint életrajzaik kifüggesztésével a szavazóhelyiségekben. Castro büszkén jelentette be, hogy a választások mentesek voltak mindenféle csalástól és részrehajlástól, amit könnyedén elhihetünk, hiszen vajon mi szükség lenne erre egy olyan országban, amely rendíthetetlenül halad tovább a kommunista nirvána felé. Ebben a törekvésében olyan „komoly” partnerekre számíthat, mint Vietnam, Észak-Korea és Laosz (hivatalosan ide kellene még sorolni Kínát is, bár annak berendezkedése sokkal inkább tekinthető egyedülálló modellnek, miután feltalálta az egypártrendszerű kapitalizmus egyedi változatát, mely a demokratikus elveket a „párton belül valósítja meg”). A felsoroltak közül éppen Vietnammal írt alá Castro márciusban egy kétoldalú szerződést, miszerint tovább segítik egymást a szocializmus építésében. Igazán érdekes perspektíva egy volt cukorgyarmat számára, a maga több mint negyven éve tartó amerikai embargójával, amely elvesztette szinte összes szövetségesét és felvevőpiacai döntő többségét. Mindennek ellenére a szigetország a szocializmus egyik utolsó bástyája, bár talán találóbb lenne a „skanzene” kifejezést használni, mert aki járt már Kubában, megerősítheti: itt valóban megállt az idő. Omladozó házfalak, az élelmet jegyre adják, gőzerővel dolgozik a cenzúra, nem lehet külföldre utazni, a közlekedés pedig sokkal inkább a mágikus realizmussal írható le, mint a szocialistával. Rengeteg kritikát és puccskísérletet túlélt már ez a rendszer. Sokat kritizálták és kritizálják az emberi jogok megsértése miatt – legutóbb épp az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, természetesen jogosan. De a gondos szemlélő azt is láthatja, hogy egyáltalán nem olyan egyértelmű a megállás nélkül sulykolt negatív kép, mivel Latin-Amerikában igencsak jellemzőek a kubainál sokkal rosszabb gazdasági és társadalmi viszonyok. Ebben a viszonylatban példásnak tekinthető Kuba oktatási rendszere és egészségügyi ellátása, mely a szűkös anyagi lehetőségek ellenére még komoly szakmai eredményekre is képes, például a szívsebészet, plasztikai sebészet (nem egy híresség itt „készíttette” arcát) és a genetika területén. De Fidel csakúgy, mint a többi szocialista ország vezetője, manapság komoly engedményeket kénytelen tenni, ha azt akarja, hogy országa talpon maradjon – ennek példája a külföldi tőke egyre növekvő mértékű beáramlása. Európai és kanadai cégek sokasága építi fel a tengerparton luxusüdülőit, hiszen szocializmus ide, amerikai embargó oda, mégiscsak Kuba büszkélkedhet a világ egyik leggyönyörűbb tengerpartjával.

Úgy tartják, kétféle kubai van: az egyik csoportot az idősebb generáció alkotja, akik még mindig istenként tisztelik az öreg forradalmárt, és a fiatalabb generációk, amelyek változást akarnak – sokkal jobban szeretnének élni. Sokan és sokszor mondogatták már, hogy Castro napjai meg vannak számlálva, de a maratoni szónoklatok bajnoka mindig meg tudta találni az aktuális válságból kivezető utat. Nemrég például megszüntette az 1994-ben bevezetett konvertibilis pezó dollárhoz való kapcsolását, helyettesítve ezt egy valutakosárral, ami azonnal a nemzeti fizetőeszköz nyolc százalékos felértékelését eredményezte. Másfél éves feszült viszony után januárban rendezte diplomáciai kapcsolatait az EU-tagországokkal, melyhez elég volt „egy olyan csekély gesztus”, mint 14 ellenzéki szabadlábra helyezése tavaly novemberben. Nagyon kell Kubának az európai segítség, nem csak azért mert Castro mindig is a „jobb egy távoli barát, mint egy közeli” politikáját folytatta, hanem azért is, mert a farizeus amerikai embargó egy jelentős gazdasági és kulturális potenciállal rendelkező országot tart folyamatosan nyomorban. Mellesleg, még ilyen körülmények között is, az utóbbi években 5% körüli éves gazdasági növekedést volt képes produkálni.

Miért farizeus? Mert különböző mércét alkalmaz. Míg a „kínai óriással” szemben a békülékenység és a szemhunyás politikáját folytatja, addig Kubának folyamatosan szorongatja a torkát, épp csak annyi lélegzethez hagyja jutni, hogy meg ne fulladjon. Sajnos a Bush-kormányzat nem volt képes túllépni prűd görcsösségén, nem volt hajlandó a furkósbot-politika megváltoztatására Kuba vonatkozásában. Inkább kivár és készítgeti a Castro utáni rendezési terveit. A múlt év folyamán a Roger Noriega – az amerikai külügy latin-amerikai ügyekkel foglalkozó államtitkár-helyettese – által vezetett bizottság több mit ötszáz oldalas jelentést készített, amely pontról pontra leírja az USA számára a Castro-korszak utáni időszak teendőit, amit bárhogy is olvasgatunk, távlatokban eléggé szomorú sorsot szán a szigetországnak. Reménytelenül rabszolgájává válik majd az amerikai fogyasztói társadalomnak. Noha igaz, hogy a kubai emigráció is ugrásra készen várja a maga nagy lehetőségét, egyes becslések szerint több mint húszmilliárd dollár vár számláikon arra, hogy belőlük „újjáépítsék” a szabadság szigetét. Ám nem valószínű, hogy az emigránsok újjáépítési elképzelései nagyban különböznének a Noriega-bizottságétól – szállodák, kaszinók, Cuba Libre, Daiquiri – minden, ami szem szájnak ingere. Castro No! Viva consumismo!

A szerző doktorandus