Jeges köszönet

Gyermekkoromban sem szerettem, ha születésnapomra pénzt kaptam ajándékba. Egy könyv, egy pulóver mindig sokkal megfoghatóbbnak, valódibbnak tűnt, mint a színes papírdarabkák, amelyeken ugyan bármit vehettem, de a meglepetés, az ajándék kicsomagolása közben érzett öröm már elmaradt.

Később a gyerekkori ellenszenvet felváltotta egy másik ellenszenv, talán erősebb, mint a gyermekkori. Ha pénzt kapunk ajándékba, biztosak lehetünk abban, hogy az ajándékozó a lehető legkönnyebb utat választotta. Egyáltalán nem kell arra törekednie, hogy megismerje titkos vágyainkat, nem kell ismernie bennünket. Ha mégis pontosan tudná, mire van szükségünk, akkor sem kell az üzleteket járnia ajándék után kutatva. Ha pénzt kapunk ajándékba, biztosak lehetünk benne, hogy az ajándékozónak, legyen az családtag vagy barát, nincs ránk ideje. Egyszerűen nem vagyunk számára olyan fonto-sak, hogy eredeti ajándékkal örvendeztessen meg bennünket. Hasonló érzése lehetett a napokban Szlovákia jégkorong-válogatottjának.

A tavaly világbajnok, idén pedig bronzérmes csapat az elmúlt két évben többet tett az ország népszerűsítése érdekében, mint bármely külkereskedelmi képviselet vagy országimázs-ügynökség.

Ha Szlovákia egy hasonló hatású kampányt szeretne rendezni külföldön, valószínűleg milliárdokat kellene felhasználnia az adófizetők pénzéből. Tavaly és idén is utcabálokkal ünnepelte a lakosság a győztes csapatot, ami a jégkorongozók számára valószínűleg a lehető legnagyobb megtiszteltetésnek számított.

Pár napot késve a szlovák kormány is rájött, hogy illene megköszönni a hokisoknak az ország népszerűsítését. Jégkorongozóink így együtt ebédelhettek Mikuláš Dzurinda miniszterelnökkel, és otthon elmesélhették, hogy diós kalácsot és egy kis pálinkát is kaptak. Az „igazi” ajándék azonban csak aztán jött.

A kormányfő, háláját kifejezve fejenként 150 ezer koronát osztott szét a játékosok között. Többségünk ugyan egy év alatt sem keres ennyit, a jégkorong-válogatott tagjainak nagy része azonban a tengerentúlon, az észak-amerikai profiligában hokizik, ahol egy ilyen összeg inkább zsebpénznek számít, mintsem egy ország érdekében kifejtett munka valódi díjazásának.

Tudja ezt jól a kormányfő is, hiszen ő is csak szimbolikus összegként adta át az ajándékot. Szegény ország vagyunk, nincs pénzünk nagyobb díjakra. Hokisaink többsége nem is ezért küzdötte végig a két hetet. Ennek ellenére bennük is megmaradhatott az a rossz érzés, ami mindannyiunkban felmerül, ha pénzt kapunk ajándékba.

A kormányfőnek nem olyan fontos a hokicsapat, hogy mindenkinek személyre szóló, eredeti ajándékot adott volna. Egy névre szóló serlegnek talán jobban örültek volna játékosaink. Reméljük azonban, hogy nem sértődtek meg, és jövőre ugyanilyen jól képviselik majd az országot.