Izrael állam hatvanéves

„Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt, legfeljebb 50 évig és meglátjátok” – írta Herzl Tivadar naplójában a XIX. század végén. 50 évvel később, 1948. május 14-én David Ben Gurion miniszterelnök aláírta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát.

A XIX. század végére, a zsidókat ért támadások (Dreyfus-ügy, Magyarországon a tiszaeszlári vérvádper) és a pogromok hatására kialakult a cionista mozgalom, melynek célja Izrael önálló államiságának kivívása volt. Herzl Tivadar Zsidó állam című tanulmányának szellemében hívták össze 1897-ben az Első Cionista Kongresszust. Az ügy nemzetközi támogatásra is talált, az 1917-ben kiadott brit Balfour-nyilatkozat arra bátorította a szétszóródott zsidóságot, vándoroljon be az Oszmán Birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába. A betelepülők több hullámban érkeztek az arabok lakta ősi területekre. A két népcsoport között egyre feszültebbé vált a viszony, az arab támadásoktól tartva alakult meg a Hagana, ennek feladata a zsidó telepek fegyveres védelme lett. Palesztina tűz?fészekké válásával támadó milíciák is alakultak, az Irgunt és a belőle kivált, még radikálisabb Lehit a rendszeres, brit katonák elleni merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb zsidó szervezetek terrorista szervezeteknek tartották.

Arab nyomásra 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlást, a következő öt évre csak 75 ezer ember kaphatott letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlást, és kilátásba helyezték egy izraeli-arab közös kormányzású független állam létrehozását.

A két nép közti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontját 1946. július 22-én érte el, amikor az Irgun 91 halálos áldozatot követelő merényletet hajtott végre a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen. A súlyosbodó helyzet láttán az ENSZ-nek lépnie kellett: 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta a 181. számú határozatot, amely kimondta: a brit mandátumterületen egy arab és egy izraeli állam jön létre, Jeruzsálem pedig ENSZ igazgatás alá kerül.

Az Arab Liga államai nem voltak hajlandóak elfogadni a döntést. Az utcai zavargások fegyveres összecsapásokba torkolltak. A kudarcot valló britek tartották magukat a kiürítési tervhez, hogy 1948. május 15-én az utolsó katonának is el kell hagynia a területet. A brit csapatok nagy részének hajóra szállásával, május 14-én David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, s kitört az első arab–izraeli háború.

Azóta eltelt hatvan év és több háború folyt. Néha felvillant a békekötés reményének halvány fénysugara, de ezt mindig árnyék követte. Egy történész így fogalmazott: „Izraelben és Palesztinában mindenkinek megvan az ideológiai programja. A küzdelem valójában az ideológiáról, nem a tényekről szól. Ki tudja, mik is a tények?”

Folytonos konfliktusban

Hatvan évvel ezelőtt jött létre Izrael, de ez a bizonytalan határú állam azóta sem tudott kikecmeregni szomszédaival való konfliktusából, sőt nincs is belátható közelségben a rendezés. Egyiptommal (1978-ban) és Jordániával (1994-ben) békét kötött ugyan, de változatlanul hadiállapotban van a palesztinokkal, Szíriával és Libanonnal. Ellenséges a viszonya Iránnal, amelynek vezetői nyíltan Izrael megsemmisítésével fenyegetőznek. Az egyesült államokbeli Annapolisban tavaly novemberben rendezett Közel-Kelet-értekezleten kitűzött cél, amely szerint az év végéig tető alá kellene hozni az izraeli-palesztin megállapodást, már alig-alig tűnik többnek jámbor óhajnál. (mti)