Itt én vagyok az őr!

Most nincs történet, csak néhány száz vagy ezer előtörténetről tudunk, amikor az arra kiképzett kutyák az őrzött objektumon belül vagy azon kívül megmartak egy-egy gyanútlant. Az objektumokat a tulajdonosok bekerítik vagy nem. Illetve, valahogy úgy működik a törvény végrehajtása, hogy amit a törvény őre autójával elsuhanva megláthat, azt magas és ízléstelen betonkerítés védi, ami pedig amott hátul nem látható, ott vagy van kerítés, vagy nincs. A kutya viszont olyan, mind alkatánál, mind pedig ösztöneinél fogva, hogy időnként elkóborol, különösen akkor, ha szagot kap, s ha az adott épületnek nincs jól lezárt határa, akkor ő nem tudja, hogy hol a határ. Ilyenkor Murphy törvényeiből adódóan rendszerint arra kóborol egy-egy gyerek vagy felnőtt, s az ilyen kutya–ember találkozásnak akár következményei is lehetnek.

Nemrégiben jártomban-keltemben besétáltam egy ilyen elöl zárt, hátul nyitott objektum területére, és szembetaláltam magam az ott munkáját végző németjuhásszal és mamelukkal. Illendően köszöntöttük egymást, én hátrálva az autó felé, ők fogvicsorítva énfelém. A létesítmény már rég a ködbe tűnt, de az ember hűséges társai még mindig üldöztek. Igaz, ami igaz, nem volt a környéken semmi keresnivalóm. Amikor pihegve tájékoztattam az objektum ember-őrét az eseményekről, jól megdorgált: Ez egy zárt hely, nincs itt semmi keresnivalója!

– Legalább egy táblát kitehetnének – fogtam könyörgőre.

– Majd lesz tábla, ha úgy gondoljuk, hogy kell!

Csak addig nehogy erre kóboroljon egy gyerkőc...