Itália csata közben

A jobboldali kabinet szerint ez az olaszországi foglalkoztatás fellendítésének kulcsa. Vagyis ha az ezután jogtalanul kirúgottakat a bíróság nem helyezhetné vissza állásukba, hanem csak anyagi kárpótlást ítélhetne meg nekik, az megkönnyítené a kis cégek összeolvadását, „kifehérítené” a feketegazdaságot és a feketemunkát. A római érvelés egyébként nem tűnik disszonánsnak az Európai Unióban, ahol csak Ausztriában védi az olaszhoz hasonló garancia az állásokat.

Az olasz szakszervezetek szerint viszont a létező jogi garancia egy olyan, az apák által harminc éve kiharcolt vívmány, amelyet a fiúktól most el akarnak venni. Olyan garancia, amelyhez hasonlót a részmunkaidőben és a meghatározott időszakban foglalkoztatottakra is ki kellene terjeszteni.

A kirúgások megkönnyítése körül olyan késhegyre menő presztízsháború bontakozott ki, amelyben egyik fél sem akar meghátrálni, függetlenül attól, hogy gazdasági szempontból kinek van igaza.

A csekély önkritikával megáldott, s önmagát Itália minden bajára megoldásnak tartó Silvio Berlusconi számára duplán is létkérdés, hogy ne hajoljon meg a szakszervezetek előtt. Rövid életű első kormányának 1994-ben bekövetkezett csúfos bukásához ugyanis egy olyan szakszervezeti tüntetés adta meg a kezdő lökést, amely méreteiben csak a fele volt szombatinak.

Berlusconi mindent elkövetett a szakszervezetek legyőzéséért. Először megpróbált velük külön-külön megállapodni, majd amikor sehogy sem sikerült rájuk erőszakolnia az akaratát, rájuk hárította a felelősséget a kudarcért. Mi több: amikor a Vörös Brigádok halálosztaga meggyilkolta a tervezett munkaügyi reform egyik szerzőjét, a médiamágnás miniszterelnök a tragédiából azonnal és szemérmetlenül erkölcsi tőkét igyekezett kovácsolni. Silvio Berlusconi a nyilvánosság elé lépve a szakszervezetekre hárította a felelőséget annak a légkörnek a kialakulásáért, amely a gyilkossághoz vezetett.

Belső meggyőződése és az általa birtokolt csatornák szerint a Berlusconit ért bírálatok csak azt igazolják, hogy neki van igaza. E körből távolodva azonban úgy látni, hogy a megosztott baloldal májusi legyőzése után a multimilliárdos kormányfő szinte totálisan ellehetetlenítette parlamenti ellenzékét. Az általa vezényelt jobboldali szavazógépezet olyan testre szabott törvényeket hozott, amelyek visszamenőleg megnehezítik büntethetőségét. Megtarthatja vitatható körülmények között vagyonának minden részét, még akkor is, ha ez a józan ész törvényei szerint nem fér össze közhivatalával.

Berlusconi totális győzelemre való törekvése és a parlamenti ellenzék abszolút figyelmen kívül hagyása az utcára kényszerítette az elégedetleneket. Kevélysége, a kétmilliós tömeg nyomását is figyelmen kívül hagyó hajthatatlansága pedig arra készteti ellenfeleit, hogy hasonló magatartást tanúsítsanak vele szemben. Itália legnagyobb szakszervezetei tegnap bejelentették: ha Berlusconi nem kér tőlük bocsánatot a terroristákkal való összemosásért, nem ülnek le a kormánnyal újra tárgyalni, s bevetik ellene „atombombájukat”, az általános sztrájkot.

ĺgy történt, hogy a XXI. századi vezető szerepében tetszelgő Berlusconi ténykedése nyomán egy rég letűnt időket jellemző konfliktus alakult ki Itáliában: az egyik oldalon a magánérdekeit gátlástalanul érvényesíteni akaró, posztfasisztákkal és idegengyűlölőkkel szövetkező nagytőkés, a másikon pedig a jogaikat és ezáltal a demokratikus jogállamot védő munkavállalók milliói.A szerző a Népszabadság munkatársa