Isten malmai

Bekukkantok mindháromba. Kettő a körülményekhez képest tágas, világos, egy, pontosabban a harmadik, kicsike, eldugott szobácska, ahol öt gyermeket találok. Ez volt valamikor a tanári szoba. A gyerekek azonban ugyanolyan csillogó szeműek, akár a másik kettőben, a tanító néni lelkes, fiatal pedagógus, nemrég végzett az egyetemen. Nem kérdezem, de anélkül is lerí róla, tudja, hogy missziót teljesít. Sejti, hogy mesebeli nagy terhet vesz gyönge vállára, ha azt szeretné, hogy a faluban megmaradjon a magyar osztály, ha már az iskola megszűnt, hála a közigazgatási „reformnak”, de főleg az egyre inkább elszlovákosodó népességnek.

Ifjú koromban még kétosztályos magyar iskola volt a faluban, hiszen a lakosságcserével Magyarországról oda került szlovákok csekély kisebbséget alkottak. Azóta, köszönhetően a szívós állampropagandának, csekély egy emberöltőnyi idő alatt sikerült többségbe kerülniük. Isten malmai felgyorsultak, és most már eszeveszett tempóban őrölnek.Óvoda is van természetesen a faluban, természetesen szlovák nyelvű. Röviden ennyi a látlelet. A faluból kifelé jövet elégedetten gondolok arra, hogy végre lesz magyar egyetemünk, évtizedek után tető kerül a szellemi házikóra. Minden emberi számítás szerint, számarányunkat tekintve, akár kettő is járna, de ne legyünk telhetetlenek. Örüljünk annak, ami van. Pontosabban lesz. Megígérték. Aztán, ahogy fogynak a kilométerek hazafelé, egyre jobban zavar valami zörgés a Škodában. A kosival minden rendben, csak a habókos fejemben nincs rendben valami. Azt a bizonyos malomkereket hallom dohogni. Amelybe a befolyó víz ugyanannyi, mint a kifolyó, a fizika törvényei tehát megbízhatóan működnek. De a malomkerék mindig egy irányban forog. Zúdul a lapátokra a víz, és távozik.

Nem tudok szabadulni a gondolattól: mi fogja tartani a tetőt, ha az alapokat végzetesen alámossa az ár?