Ipari szalonna

Magyarországról importált májkrémet vettem az egyik kedvenc hentesboltomban, a dobozt szokásom szerint csak otthon néztem meg tüzetesebben. A gyártó és a forgalmazó pontos és tisztességes, eleget tett a törvény előírásainak, lelkiismeretesen feltüntette leendő vacsorám összetevőit. Nem tudom, mi az az E 300, de már régen nem érdekel, abban a hitben ringatom magam, hogy amit ízleléssel nem érzek, az márpedig nincs. Az „ipari szalonna” szakkifejezésen azonban az én sok konzervet látott szemem is megakad. Agyam vadul működésbe lép: egymás után küldi az ijesztő képeket. Gondolataimban máris súlyos ipari kocák görögnek a füstös vágóhidak felé, ahol gyárkémények között lehelik ki ipari lelküket. Szerveiket az ipar dolgozza fel, lesz belőlük bőrtárca, ruhakefe és ipari szalonna. Világos. Bőr alatti zsírrétegüket minden további nélkül szalonnának nevezni talán azért nem engedélyezte a Sertések Országos Szövetsége, mert túlságosan híg, sápadt, igazi disznóhoz nem méltó; afféle iparban dolgozó „proli”. Én azért kíváncsi lennék, hogy néz ki az az ipari szalonna. Talán halványpiros, mint a londoni munkásnegyedek barakkjainak a színe? Tiszta, egyszerű, szűziesen fehér, mint egy, nem az iparban dolgozó leányka? Halványrózsaszín? Égszínkék? Parizerzöld? Állaga talán kemény és szívós, mint a munkásosztály ökle? Emlékszem, néhány éve a bélyi nagyapámnál ettem legutoljára – elhízásra, koleszterinszintre és gutaütésre nem gondolva – igazi szalonnát. Nem volt benne semmi ipari. Sőt túlságosan közönséges volt. A közönségesnél is közönségesebb. Nem volt „falusi szalonna”, „bélyi bacon” vagy „keleti császár” sem. Egyszerű szalonna, sőt Szalonna volt. Igazi falusi sertésből kanyarított. Máris disznó éhes vagyok. Küldjenek szalonnát. Azt se bánom, ha ipari.