„Hogyan nyerjük meg a békét?”

L. Paul Bremer civil kormányzó szerint a támadások ugyan „nem jelentenek stratégiai veszélyt a számunkra”, John P. Abizaid főparancsnok azonban borúlátóbb: „Sokan azt mondják, hogy ha további csapatokat dobunk be, a problémák is megoldódnak. De a dolog nem attól függ, hogy hány bakancs jut egy négyzetméterre.” Tény, hogy egyre kevesebb a bakancs. A katonák ugyanis fogynak. Július 17-én jelentették be, hogy a háború eleje óta harcban elesett amerikai katonák száma elérte a 148-at, azaz eggyel meghaladta az 1991-es, öbölháborús veszteséget. A hangsúlyt itt a „harcban” szóra érdemes tenni: a hivatalos források az „ellenséges tűzben” meghaltakat emelik ki, és igyekeznek lefelé kerekíteni az ilyetén veszteségeket. A teljes amerikai veszteség ugyanis március 20-a és július 17-e között 224 fő, majd július 28-ára 246-ra emelkedik. Az öbölháború veszteségi szintjét tehát egyelőre nem éri el, hiszen a Sivatagi Vihar hadműveletben összesen 299 amerikai katona vesztette életét. Aligha kérdéses, hogy – a július 17-i adatot alapul véve – békeidőben csaknem mindenki életben lenne abból a 76 amerikai katonából, aki a hivatalos közlés szerint „nem harcban” vesztette életét. Életerős, kiképzett fegyverforgatókról van szó. Hogyan is haltak meg most Irakban? Cory Ryan Geurin tengerészgyalogos őrvezető például „őrszolgálatot teljesített egy babiloni palota tetején, amikor leesett, s mintegy húsz métert zuhant”. (Netán megcsúszott a lapostetőn?) Jaror C. Puello-Coronado őrmester úgy halt meg, hogy „a forgalmat irányította, amikor egy dömper vezetője elvesztette uralmát járműve felett”. (Csak nem direkt elütötték?) Sok vagy kevés-e az eddigi veszteség? Ahhoz képest mindenképp sok, hogy az irakiak állítólag szívesen, felszabadítóként fogadták az idegen katonákat. Ahogy a „tulajdonképpeni háborúban” szinte köddé váltak a hangzatos, mezopotámiai neveket viselő iraki hadosztályok, a mostani „gerillaharcok” – maradjunk az idézőjelnél: Irak domborzata és növényzete nem kedvez a gerillaharcmodornak – intenzívebbek, mint arra előzőleg számítottak. Felerősödött az ellenállás. Az arányokkal viszont vigyázni kell. Szó sincs Vietnamról (57 ezer halott 1959 és 1975 között). A százas nagyságrend inkább a régmúlt (10-es, 20-as, 30-as évek) közép-amerikai veszteségeinek felel meg, de ez már a dédnagypapáknak is alig összehasonlítási alap. John Kerry demokrata szenátor, aki az elnökjelöltségért is küzd majd, ennél is tovább megy. – Irakban folytatódnak a harcok, s Bush elnök egyenesen kénytelen megmondani az amerikai népnek, hogy miképp fogjuk megnyerni a békét (sic!). A Bush-kormánynak félre kell tennie a büszkeségét, az ENSZ-hez kell fordulnia, hogy megoszthassuk a terhet – nyilatkozza. Charles V. Pena, a washingtoni Cato Intézet védelempolitikai kutatásainak igazgatója – aki szerint „végül is külföldi betolakodók vagyunk” – pedig úgy látja: „fennáll a veszélye annak, hogy Irakban ugyanaz fog történni, mint ami az afganisztáni szovjet megszállás idején”. Az amerikai és a brit sajtó sorozatban számol be arról, hogy a katonák nyíltan – sok esetben névvel, rendfokozattal – fejezik ki elégedetlenségüket. Bizonyos Richardson tizedes az Evening Standardnek (június 19.): „Éjszaka azokra gondolsz, akiket megöltél (...) A legtöbben távoznak a harc után, mi azonban nem. Vannak katonák, akik k....ra nem bírnak aludni. Egész ki.....ott éjszaka fenn vannak. (...) Nincsenek messze a megőrüléstől, de csak így bírják ki.” Ronald Black őrmester az Independentnek (július 20.): „Istenem, gyűlölöm ezeket az embereket” (ti. a bagdadiakat.) Richard Edwards őrmester a Los Angeles Timesnak (június 29.): „Teljesen nevetséges ez a feladat. Harcoló csapatok vagyunk. (...) Nem békefenntartásra képeztek ki minket. Már otthon kellene lennünk. Olyan, mintha megnyertük volna a Szuper Kupát, de tovább kellene játszani.”

A liberális sajtó a frusztrált katonák mellé áll. A Los Angeles Times arról cikkezik, hogy Vietnamban – még ha sorozás volt is – legalább előre tudni lehetett, hogy fix időre szól a küldetés. A Pentagon a helyszíni beszámolókra először azzal reagál: senkitől sem fogják eltűrni, hogy feletteseit, illetve az elnököt bírálja, szidalmazza. Majd viszonylag gyorsan, július 23-án bejelentik a várva várt haderő-átcsoportosításokat. A legfontosabb bejelentés a harmadik (gépesített) gyalogoshadosztályt érinti. Ez az alakulat vezette az iraki inváziót, elsőként jutott be a fővárosba, s azzal hitegették, hogy Bagdadon át vezet az útja hazafelé. De most, szeptemberben tényleg hazahívják. Pontosan egy évet lesz távol a majd jövő februárban visszatérő 101-es légi szállítású hadosztály. Róluk érdemes tudni: „nélkülük nincs háború” (vagyis februártól már nem is lesz?). Többek közt az Udaj és Kuszaj Huszeinnel való véres leszámolás fűződik a nevükhöz. (Ami a leszámolást illeti, a fél világ tiltakozott. Miért nem fogták el a moszuli villába szorult pár embert, akik Kalasnyikovokkal védekeztek a nehézfegyverzettel szemben? ĺgy bíróság elé lehetett volna őket állítani. Az egyik legfontosabb kétkedő egy brit kommandós-parancsnok – mégpedig a forrás miatt. Ugyanis az Amerikában mértékadó Newsweek idézi.)

A napi hírekben kevéssé jön át, hogy csendben azért megkezdődött, s javában tart a gazdasági és politikai konszolidáció. A Daily Telegraph megvonja az első száz nap mérlegét, mintha legalábbis egy választási győzelem után felálló új kormány próbaidejéről lenne szó. E szerint a helyzet nagyjából a következő – legalábbis Bagdadban. Akadozva ugyan, de napi tíz órán át van elektromos áram. A nyugat-bagdadi vezetékek a háborúban megsemmisültek. Az akadozó áram a vízművek kapacitását is korlátozza. Az ötmilliós Bagdadban alig félmillió vezetékes telefon van, ezeknek a fele sem működőképes, s azok is alig használhatók másra, mint helyi hívásra. (Nagy üzletnek ígérkezik ezért a mobiltelefónia.) Nehéz feltételek mellett, de mind a 240 kórház működik az országban. Igen nagy előrelépés, hogy az amerikaiak négyszeresére-hatszorosára emelték az ápolónők, illetve az orvosok bérét. Még nagyobbat léphettek előre a tanárok, akiknek hétszeresre emelték az illetményét. Állítólag 324 ezer tanár dolgozik már. A történelmet a győztesek írják: készülnek az új, a Baath párt szemléletétől megtisztított tankönyvek. A napokban visszajöttek a határon túlról az első menekültek, a színházakban leporolják széksorokat, a grundon felállítják a futballkapukat. De a rendőrség még korántsem kész a rendkívül súlyos biztonsági helyzet kezelésére. Az amerikaiak és a britek 31 ezer helyi rendőrt fizetnek, közülük hétezer azonban lelécelt. Jöttek erősítésnek a nagyvárosi bűnözőkkel szemben harcedzett New York-i és Los Angeles-i rendőrök. Ugyanakkor az amerikai gyűjtőfogházban tombol az önkényesség. Egy ártatlanul meghurcolt arab sztorija csak azért kelt a semminél nagyobb figyelmet a nyugati sajtóban, mert dán állampolgár. Az Amnesty International embertelen bánásmóddal vádolja az amerikaiakat.

Megállapították Irak éves költségvetését is: ez mintegy hatmilliárd dollárnak felel meg, amihez érdekes adalék, hogy négymilliárd dollár a megszállás havi (!) költsége. A munkanélküliség 60 százalékos. Az államapparátus és a gazdaság helyzetét, valamint az életszínvonalat egyaránt jellemzi, hogy mindössze negyvenmillió dollár adóbevételre számíthatnak az idén, azaz a munkaképes korú felnőtt lakosság fejenként átlagosan pár dollárt fizet be. Ami a politikai konszolidációt illeti, részben már működik „az afgán modell”: megalakult a huszonöt tagú kormányzótanács, és a napokban kilencfős, a vallási-etnikai viszonyokat jórészt tükröző rotációs elnökséget választott. Az ősszel megkezdődhet az a folyamat, amelynek során összeül az alkotmányozó fórum, szabad választásokat tartanak, végül – egyes források szerint akár egy éven belül – az új kormány megalakulásával az iraki nép kezébe kerül a hatalom. „Iraki Karzai” még nincs.

A hadtudomány mai állása szerint: ahol a civil lakosság környezetében a helyi nyelvet nem ismerő, ám fizetőképes katonák bukkannak fel, ott tolmácsokra és örömlányokra lesz szükség. Napi tíz dollárért most tolmácsnak lehet jelentkezni Irakban, a prostituált ötvenet kér egy éjszakára. A megszállás specifikuma: külön politikai lélektana van. Egy egyszerű külföldi katonai bázishoz (Taszár, Ramstein, Okinava) nem feltétlenül kell az átlagembernek bárhogy is viszonyulnia. A megszálláshoz/stabilizációhoz viszont nem lehet nem viszonyulni. Kinek-kinek vallásossága, etnikai-törzsi háttere, a Szaddám alatt elért helyzete, anyagi és családi körülményei függvényében alakul ki a stratégiája. A lakosság megoszlik: meggyőződéses támogatókra, meggyőződéses ellenállókra, érdekből támogatókra, „kis formátumú megalkuvókra”, a zavarosban halászókra, a saját pecsenyéjüket sütögetőkre. Kétszer tizenötmillió dollárért valaki feladta a Huszein fiúkat. Feladta volna-e Udajt és Kuszajt ingyen, meggyőződésből is? Soha nem fogjuk megtudni. Az amerikaiaknak mindamellett jó esélyük van arra, hogy jelentős rétegek melléjük állnak, vagy legalábbis megbékélnek majd az új helyzettel. Ha tartják az új bérszintet, úgy csak az egészségügyben, az oktatásban, az államigazgatásban dolgozók – ez a családtagokkal együtt már bőven milliós tábor! – kerülnek a 70-es évek óta példátlanul kedvező életkörülmények közé. Ennél jóval kisebb az egykori pártvezetéshez, az összeomlott erőszakszervezetekhez kötődők, azaz a biztos ellendrukkerek aránya. A síita területeken korábban (eredménytelen) népfelkelés tört ki Szaddám ellen, a kurdoké pedig külön, azelőtt is leválasztott világ. Ehhez járul, hogy – noha az iráni típusú síita radikalizmus erősödése aggodalmat keltett –, tábora viszonylag behatárolt.

Szaddám Irakja jórészt világivá tett, laicizált ország volt. (Ez nem zárja ki, hogy ne kelljen az amerikaiaknak időnként szuronnyal tömeget oszlatniuk.) Az iraki átlagfiatalnak (márpedig az átlag iraki fiatal) inkább imponál a hatékony Amerika – ez persze nem jelenti azt, hogy rajong is érte.