„Hiába van palotád Budán”

Hogy pontosak legyünk, a leköszönő kormány építtetett egy kétszáz éves házat mintegy hárommilliárdért, amiből persze a kőművesek egy vasat se láttak, de ez már az ő egyéni szociális problémájuk legyen. Hivatalosan ezt az egészet inkább felújításnak nevezik, de hát ismeretes, hogy a Sándor-palotából semmi se maradt meg a puszta falakon kívül, a semmit pedig tatarozni nemigen lehet.

Részletkérdés, haladjunk tovább.

Megírták az újságok, hogy az újonnan épített kétszáz éves házban a kormányfő dolgozik majd, meg esetleg a kormánynak az a része, ami ott elfér, a többi a Kossuth téren, a Szilágyi Erzsébet fasorban és máshol. Mellesleg a kiegyezés és a második világháború közötti idő-szak magyar kormányai elfértek a palotában, mint ahogy nagy valószínűséggel elférne benne az Egyesült Királyság jelenlegi kormánya is. Nem így a polgári kormány, amely történelmi léptékű feladatokat vállalt magára, és ennek megfelelően jókora apparátust működtet. Annak pedig hely kell, sok-sok palota.Azt is megírták az újságok, hogy a polgári kormány elnökének dolgozószobájában ezüstszínű lesz a selyemtapéta, a pihenőszobájában meg arany. Most viszont úgy tűnik, hogy a polgári erők kormányzati szerepvállalását átmenetileg nélkülöznünk kell, noha a polgári értékeket híven kifejező belsőépítészeti álmok immár megvalósultak, ha kifizetve nincsenek is. Nehéz elgondolni, hogy megfelelő – súlyosan polgári – tartalmak híján mi lehet méltó arra, hogy e nemes célokra szánt helyszínt átmenetileg birtokba vegye.

Eredetileg itt lakóház volt, a Sándor grófoké, utolsó gazdája, gróf Sándor Móric (1805. május 23. – 1878. február 23.) az épületen belül is lóháton közlekedett, lóháton állt ki a palota emeleti erkélyére, ott pipázgatott, szemlélte az alant nyüzsgő sokadalmat. Része volt a városképnek, benne volt az útikönyvekben, a japán turisták imádták, dőlt a pénz.

Sándor Móric arisztokrata volt ugyan, de a viselkedése teljesen polgári, mármint a szó legkorszerűbb és egyedül hiteles értelmében az. Nemcsak a saját házában – a Sándor-palotában – járt lovon, hanem lovon ment fel a második emeleti szállodai szobába is (noch dazu Bécsben), továbbá lóháton jelent meg a pesti főúri paloták termeiben. Hogy miért ment mindig mindenhova lovon, az nem kérdés. Megtehette. Ha csak egy esetben is a taknyán csúszik ki valahonnan, akkor nyilván újragondolja ezt a kérdést, de hát őt nem dobták ki, népszerű volt. Rajongói imádták, ha Sándor Móric gróf lova a levesükbe szart, mert ez is azt mutatta, hogy a lovas egy istenáldotta tehetség, amellett pedig szép és roppant karizmatikus.

Szociális érzékenységét példázza, hogy amikor vén kertésze leesett a lábáról, Sándor Móric gróf megjelent a betegágy mellett. Lóháton, persze, ami a vén kertész számára nyilván eksztatikus gyönyörérzetet okozott. Sándor Móric gróf egyébként is előszeretettel járt a nép közé, például imádta a várba vezető lépcsősort, naponta számos alkalommal végighaladt rajta lefelé, aztán fölfelé, közben a járókelők igyekeztek a fal síkjába olvadni, akinek sikerült, sikerült, akinek nem, nem. Persze Sándor Móric gróf nem kívánta céltudatosan agyontapostatni az arra sétálókat, ő egyszerűen csak lovagolt, sőt nyilván föl se merült benne a gondolat, hogy valami helyteleníthetőt cselekszik. Mért volna ez helyteleníthető? Megtehetem, vagy nem? Jó ember volt ő, olyan ember, aki megvalósítja az álmait. Szabad volt, megnyerő, tehetséges, fiatal.

Egyébként madárcsontú, nyápic gyereknek született, ám – vagy épp ezért – szenvedélyes sportember vált belőle. De neki nem volt elég a rókavadászat Angliában, a távolsági kocsihajtás, az akadályugratás és a hasonlók, hanem további, lehetőleg minél valószínűtlenebb feladatokat keresett, egyebek között a Duna jégtábláin lovagolt át egyik partról a másikra, de olyan is többször volt, hogy szándékosan nekihajtott a falnak. Nyilván nem hitte el az első alkalommal, hogy a fal vonakodik kitérni előle, és másodjára se hitte el, ezért ment neki harmadjára, negyedjére is. Egy idő után mindamellett az akadályugratást kezdte preferálni, Pest-Budán a mindennapi élet részét jelentette, hogy előszáguld a semmiből az őrült gróf, és átugorja a lacikonyhát, az esküvői menetet, a halottaskocsit vagy amit épp lehet.

Van egy kép, amely akkor ábrázolja, amikor orvosa fejéről lelő egy almát. Az orvos a nézőnek félig háttal áll, de nem látszik boldognak.

Sándor Móric gróf győzni akart mindenáron, mindegy, hogy miben.

Nos, ennek a nagyon polgári arisztokratának az életrajza ötletet kínál arra vonatkozólag, hogy a Sándor-palotával mi legyen addig, amíg kijelölt főbérlője a beköltözésben akadályoztatva van.

Negyvenöt éves korában Sándor Móric gróf teljesen becsavarodott, és hosszú éveket töltött el egy prágai elmegyógyintézetben, de persze igazán normális korábban se volt. Más kérdés, hogy ez az ő esetében azért nyilvánvaló, mert lovagolt, és így az a tudat, hogy „bármit megtehetek”, nála a lovakkal kapcsolódott össze. Mármost a ló egy nagyméretű jószág, nyerít, előfordulása bizonyos helyeken – színházi páholy, kolostori refektórium, boncterem – némiképp szokatlan, ezért szemet szúr. Sándor Móric grófon kívül sokan mások is hitték azt, hogy bármit megtehetnek, de a zömük nem lovagolt. Egy részük majd’ olyan népszerű volt, mint Sándor Móric gróf, és még a prágai zárt osztályt is elkerülték.

Legyen tehát a Sándor-palotából pszichiátriai múzeum. Ilyen amúgy se sok akad a világon, egy van Bernben, egy másik London közelében, egy Rio de Janeiróban, egy Kanadában, egy a Missouri állambeli St. Josephben, egy a törökországi Edirnében, emellett van két Freud-múzeum Bécsben, illetve Londonban. Lehetne immár egy Budapesten is, a Sándor-palotában, legalábbis átmenetileg, amíg vissza nem jön a polgári kormány, és a palotát át nem veszi az, aki magának fölépíttette, és kiválogatta a beleillő bútorokat.

Aztán így váltogathatnák egymást. Négy évig miniszterelnöki hivatal, négy évig Pszichiátriai Múzeum. Ez is jól mutatna az útikönyvben, a japán turisták főképp a négyévenkénti hurcolkodást díjaznák. Villognának a vakuk, surrognának a videók.

A szerző az Élet és Irodalom főmunkatársa