Hangyák egy nyáron át

Annak idején, La Fontaine nyomán azt tanultuk, hogy a szorgos hangya példáját kell követni, aki szűkösebb időkre készülve egész nyáron gyűjtögeti magtárába a télre való eleséget, s a tücsökmagatartástól, vagyis attól az életformától, hogy az a haszontalan egész nyáron csak hegedül, el kell fordulni. Mert az képes átvészelni a legkeményebb telet is, aki a holnapra, a szűkös időkre is gondol a nagy nyári bőségben. Talán ezt a La Fontaine-remeket ma is tanulják a gyerekek, bár mostanra olyan szkeptikus lettem, hogy nem vagyok róla meggyőződve, kell-e a hangya-tücsök történetének tanulságával tömni a jelen kor gyerekeinek a fejét. Ha igen, lehet, hogy a mai köztes időkben, amikor az EU-megváltásra várva a régi normákat kezdik felváltani az újak, a La Fontaine-mese mondanivalójának folyományát más erkölcsi tartás szerint kellene magyarázni. Mondjuk úgy: ne dőljünk be a hangyának, hiszen mire ment a nagy szorgalmával! Nyárról nyárra verejtékezve, ugyanúgy töri magát, gyűjti és spájzolja az élelmet az áldásos évszakban, hogy valahogy átteleljen. A tücsök meg csak hegedül és hegedül, s a hangya nyári szorgoskodását látva évek óta röhög a markába, hogy fárasztó munka nélkül is áttelel évről évre. Még mielőtt azzal gyanúsítanának meg, hogy meghamisítom a La Fontaine-i ideát, és hazug erkölcsre buzdítok, leszögezem: én most is a mese eredeti értelmezése mellett teszem le a voksomat. Vagyis, alakuljanak bárhogy a mai demokratikus viszonyok, ne csüggedjünk, az ifjú nemzedéket az egy és igaz La Fontaine-i tanulság szerint készítsük fel a jövőre. Tehát ragaszkodjunk inkább csak a hangyaszorgalomhoz, még ha sokra nem is megyünk vele.

Ennek igazáról hitelt érdemlőb-ben tudnának beszélni a nyugdíjasok, akik gyűjtögettek annyi nyáron át, s most életük őszén abból próbálnak megélni. Néha, mint most is, nyugdíjemelés-ígéret előtt reménykednek ugyan némi minőségi változásban, aztán szinte egyazon időben, ahogy felcsillan, ki is huny a remény. Az elmúlt évek alatt többször tapasztalták, ezért szinte rutinosan veszik tudomásul, hogy megint a bolondját járatják velük. Mert amit ad az állambácsi jobb keze, azt visszaveszi a balja. Az új törvény szerint megszűnik a kedvezmény, ezentúl ők sem mentesülnek a rádió- és tévédíj fizetése alól. Erre majd elmegy az emelés egyik része. A másik pedig húszkoronánként folyik majd el az egészségügybe. ĺgy a nyugdíjasnak életszínvonala emelésére fityingje se marad.

Több nyáron át nézegettem Pozsony belvárosában a turistacsoportok jövését-menését, és arra a megállapításra jutottam, hogy német nyelvterületen még érdemes La Fontaine-t olvasni. Úgy tűnik ugyanis, hogy arrafelé még van eredménye a hangyamagatartásnak. Mert a turistakedv arra vall, az átlagpolgárnak ott aktív korban sikerül összegyűjtenie annyit, hogy élete alkonyán jól éljen. Nap mint nap tele van Pozsony óvárosa fényképezőgépekkel és kamerákkal felszerelt német nyelvű nyugdíjas turisták csoportjaival. Ilyenkor elgondolkozom, vajon a mi nyugdíjasaink járnak-e rendszeresen csoportos kirándulásokra Bécsbe, Budapestre, Prágába, Varsóba, akárhová? Aligha. Pedig még csak azt se mondhatják, mintegy bűntudatot érezve, hogy hát persze, mert egész életükben kedvükre hegedültek.