Hajrá Putyin

Különös látványt nyújt a mai Moszkva. Szépen megférnek itt egymás mellett az orosz történelem viharverte épületei (sok eseteben tetejükön még a szovjet vörös csillaggal), a szovjet építészet szocreál remekeivel, valamint az orosz oligarcha neogiccs csillógó-villogó szerkezeteivel. Ugyanilyen bizarr módon férnek meg egymás mellett az európai és ázsiai típusú emberek és eszmeáramlatok – a biznisz elit liberalizmusa és európaisága érdekes kontrasztot képez a szovjet típusú bürokráciával és szolgáltatásokkal, illetve a szinte totális titkosszolgálati kontrollal. Vagy megszoksz, vagy megszöksz.

Nem könnyű megérteni ezt az országot, amely láthatóan nem Európa, nem Ázsia, hanem valami a kettő között. Mentalitásban még mindig inkább szovjet, mint európai. Fontos érvek ezek, amelyek Moszkvából nézve súlyosabbnak tűnnek, mint a Nyugat perspektívájából. Mindezt természetesen nem a Putyin elnök fémjelezte ún. irányított demokrácia védelmében írom, hanem puszta ténymegállapításként. Amit mi sem támaszt alá jobban, mint az a tény, hogy a múlt héten Putyin „kijelölte” a következő elnököt, legbizalmasabb embere, Dmitrij Medvegyev személyében. A mindössze 42 éves elnökjelölt azóta hihetetlen médiahátszelet kapott, azóta a csapból is ő folyik, de szinte kizárólag a nemzet vezetőjével, Putyinnal egyetemben. Bár a szovjet matuzsálemekhez szokott oroszok nagy része túl fiatalnak ítéli őt Oroszország leghatalmasabb pozíciójába, valószínűleg szépen megválasztják elnöknek márciusban.

Ennek ellenére vagy pont ezért, semmi sem változik Moszkvában. Putyint csak egyvalaki követheti az általa emelt trónon: saját maga. Minden más csupán kreml-beli ködösítés, játék az orosz és a nemzetközi közvélemény felé. A múlt héten ugyanis Putyin azért Minszkbe is ellátogatott, ahol a kiszivárogtatott hírek szerint ismét napirendre tűzték az orosz–belarusz integrációt, ami formálisan a legmagasabb pozíciót hozná létre a számára. Az ominózus találkozón azonban erről szó sem esett, hiszen sem Lukasenkónak, sem a belaruszoknak nem fűlik a foga az efféle integrációhoz. Ám mind a két félnek jól jött az ügy szellőztetése – Putyinnak a ködösítéshez kellett, Lukasenkónak pedig további nyomásgyakorlásra a Nyugat felé.

Ebben az esetben azonban fontos kiemelni, hogy Putyin választása jelzésértékű az orosz elit felé. Egyrészt teljesen világos az azonalli médiakampányból, hogy nem Medvegyevről szól a történet, hanem a Putyin–Medvegyev duóról. Nagy csapás ez az Igor Szecsin fémjelezte „szilovikok” csoportjának, és egyértelműen jelzi, hogy Putyin Oroszország jövőjét nem a volt KGB apparatcsikok kezébe szeretné adni, hanem a liberális, remek üzleti kapcsolatokkal és semmilyen katonai vagy titkosszolgálati hátérrel nem rendelkező Medvegyevé a jövő. Bármi lesz is a végső taktika – mert aligha képzelhető el, hogy a Kreml most már abbahagyja a ködösítési játékot – erre a politikára csak egyetlen reakció lehet: hajrá, Vlagyimir Vlagyimirovics.