Fortélyos félelem igazgat

Miközben e sorokat írom a Kossuth téren újra könnygázzal oszlatnak. Őszintén szólva, erre az ember már fel sem kapja a fejét – hétköznapjaink részévé vált. Mint ahogy a Kossuth teret övező kordonok is jelképpé váltak – a törvényhozás és a társadalom közé felhúzott válaszfal torz szimbólumává. Annak jelképévé, hogy a magyar demokrácia ciklus közben képtelen az önkorrekcióra. Mintha négy évre szólóan diktátort választanánk.

Hallgatva az egészségbiztosítási törvényről szóló vitát, az a korábban is vallott meggyőződés erősödött meg bennem, hogy a népképviseleti demokrácia legfontosabb hatalmi ága – a törvényhozás – nem több mint a végrehajtó hatalom engedelmes szavazógépe. A kormánypárti képviselők – tisztelet a kivételnek – huszonegyedik századi mamelukok. A lelkiismereti szabadságot felülírja a frakciófegyelem, egészen elképesztő és felháborító, hogy a csordából kiszavazó képviselőt előzetesen zsarolás és fenyegetés, utólagosan – csak azért, mert mint népképviselő, választói akaratát közvetíti – retorzió érheti.

Különösen szembeötlő ez annak fényében, hogy a miniszterelnök a szocialista képviselők házát ért tisztázatlan hátterű támadások kapcsán a lelkiismereti szabadság érvényesülésének megakadályozására tett kísérletről beszélt. Apropó, támadások! Egy éve nem tudjuk, ki követte el a Teve utcai rendőrpalota elleni merényletet. Akkoriban járta egy bon mot a magyar fővárosban: a tettesek kilétére azért nem derül fény, mert miközben a kalasnyikovot babrálták, leesett az azonosító jel. Ugye emlékeznek Gergényi tábornok örökbecsű kijelentésére október 23-a után? Az összeesküvés-elméletekre amúgy is fogékony magyar közvélemény egy részét ugyancsak elgondolkodtatta, amikor fekélyes groteszkkel valakik kihantolták Kádár maradványait. A szocialistákkal szemben finoman fogalmazva sem ellenséges Szonda Ipsos ez előtt hozta nyilvánosságra a legnagyobb kormánypárt drámai népszerűségvesztését. Ide kívánkozik egy politológiai közhely: a szimbolikus ügyek a legalkalmasabbak az elbizonytalanodó, de ideológiai alapon elkötelezett szavazók visszaszerzésére. Emlékszem, nem tudtam nevetni azon az interneten terjedő gúnyképen, amelyen a miniszterelnök hamleti pózban, Kádár koponyáját kezében tartva teszi fel a kérdést: János, te mit tennél az én helyemben?

A kormánypárti képviselők lakóingatlanjait ért támadásokat egy már önmagában is vicces nevű csoport vállalta magára. A lángoló lábtörlők, meg a kipostázott kevert por persze a legkevésbé sem humoros. Annál elgondolkodtatóbb. Talán emlékeznek még a március 15. előtti „terrorfenyegetettségre”, amikor egy furcsa arcú ember elhadart valamit arról, hogy csúzlink is van ám, vigyázzatok! Csak akkor nem a Hír tévét, hanem az Indexet választották médiumnak. Nos, aki sokszor kiált farkast, annak egy idő után nem hisznek. Túl sokszor volt itt már terrorveszély választási kampányok idején.

A „cui prodest?” kérdésére nem tudunk választ adni. A józanész azt diktálná, hogy egyik parlamenti pártnak sem állnak érdekében az elkövetett támadások. Nézzük inkább a várható következményeket, a politikai helyzetre – a népszavazás kimenetelére – gyakorolt valószínű?síthető hatást! Könnyen megjósolható, hogy a politikai terrorizmus emlegetése okkal vagy ok nélkül elbizonytalanítja a választókat, azaz csökkenti a várható részvételt. Mivel a március 9., a népszavazás napja legfontosabb kérdése az, hogy összegyűlik-e kellő számú támogató szavazat ahhoz, hogy a népszavazás eredményes, azaz ügydöntő legyen, a terrorizmuskártya által kiváltott hatás nem lebecsülendő.

Bibótól tudjuk, a demokrata onnan ismerszik meg, hogy nem fél. A félelem légköre a diktatúrák sajátja. Emlékezzünk, miképpen rendült bele a kommunizmus világrendszere a néhai II. János Pál pápa szavaiba: „Ne féljetek!”.

Kolek Zsolt