Fontos az érzelmi igazság

Nem csak a magyarok beszélnek-írnak általánosságokat azokról a feladatokról, amelyek azután várnak rájuk, miután a gyakorlatban kell történelmi reflexeiket egyeztetni annak az új közösségnek a szokásrendjével és törvényeivel, ahová évtizedekig vágyakoztak. Egyes helyeken nem is illendő ilyen dolgokról eszmét cserélni, inkább a legendákat teszik meg az unióba vezető út mérföldköveinek. Nem csupán az olyan közhelyekre gondolok, amelyek arról szólnak, hogy mindig Európához tartoztunk, s most csak egy súlyos igazságtalanság korrigálásáról lesz szó. Az ilyen állításokkal részint nem lehet mit kezdeni, gyakorlati következményeik nincsenek, ezért nem is szoktak sok figyelmet fordítani rájuk; rendszerint olyan üresfejű politikusok hangoztatják, akik egyébként az európai közösség helyett a nemzeti elkülönülés gondolatát részesítik előnyben, mert a nacionalista demagógia pártjaik fegyvertárának kihagyhatatlan része. Vannak veszélyesebb dolgok is... Például a Baltikumban, ahol – mondjuk – a lettek hajlamosak úgy tenni, mintha 1940-ben megállt volna az élet és csak akkor indult újra, amikor lesza-kadtak a megszűnőben levő szovjet államtól. ĺgy történhet meg, hogy emlékművet emelnek a lett SS-katonáknak, miközben a Német Szövetségi Köztársaságban nincsen olyan szélsőjobboldali szervezet, amelynek ne kellene komoly börtönbüntetéssel számolnia, ha Himmler egykori fenegyerekeit – akár a bolsevizmus elleni harc ürügyén – dicsőíteni merészelné. ĺgy történhet meg, hogy a rigai parlament gyakorlatilag eltörölné a népesség harminc százalékának, az orosz kisebbségnek a jogát az anyanyelvi iskoláztatáshoz, miközben ugyan az unióban nem szívesen beszélnek a kollektív nemzetiségi jogokról, de a kisebbségek iskoláztatását kiemelt feladatnak tartják. Az uniós norma ugyanis az, hogy a történelmet nem elfelejteni kell, még kevésbé megszépíteni vagy befeketíteni, szóval: korrigálni, hanem tudatosítani kell. Közhely, hogy május elsején Európának az a fele lesz az unió szerves része, amelyben a nemzetiségek történelmi helye – a nyugati részhez viszonyítva különösképpen –, jelenben elfoglalt részesedése és szilárd jövője a többségi nemzetek számára kulcsprobléma. Igaz, hogy Oroszország a belátható jövőben nem lesz az EU része, de új közösségünk számára egyáltalán nem közömbös, hogy miként alakul az észt–litván–orosz viszony, mert Moszkva és Brüsszel kapcsolatában ennek jelentőségét nem lehet eltúlozni. Vagy az idillinek nem minősíthető litván–lengyel kapcsolat éppen úgy uniós családi gond lesz, mint a hasonlóképpen bonyolult szlovák–magyar kapcsolat múltja, jelene és jövője. Egy litván író, Tomas Venclova fogalmazta meg egyszer a vilniusi-vilnai kultúra lényegét: „Litvánok, lengyelek és zsidók hozták létre, meg németek és oroszok, olaszok és fehéroroszok, franciák és tatárok.” Következésképpen erre a közösségre kell hivatkozni, ezt kell erősíteni, hogy – egy másik vilnai író, a lengyel Nobel-díjas Czeslav Milosz szavait kölcsönözve – mindenki „elismerje ezt az egész örökséget sajátjának...”, és „ez egyedül az igazság keresése révén mehet végbe, s nemcsak az évszámok és események, hanem a valaha itt élt egyes emberek érzelmi igazságának a keresése révén is”.

Pozsonyban is él, pontosabban szólva: élnie kellene egy ilyen „érzelmi igazságnak”, szlovák–német–magyar közegben. És ennek keresése, felmutatása az új, a kibővült családnak sajátosan helyi lecke. Nemzetiségi feladat. Ez nem intézhető el az általánosságok és a politikusi közhelyek szintjén. A nosztalgia felébresztése is kevés. Persze, lehet legyinteni is: fontosabb a brüsszeli pénzek megszerzése. Csakhogy azokat közös célok megvalósításához adják. A közös munkához pedig történelmileg hitelesített közös emlékek, előítéletektől megtisztított, rendezett tudat szükségeltetik.