Félmilliós pasas

Miközben az ország lakosságának nagy része lázban égett, önkívületben szurkolt és az ujja lebénulásáig pötyögtette a mobiltelefonon az sms-eket, ki legyen a nemzet csalogánya, Koščová vagy Šindlerová, a csacai kórházba bevittek egy félholt pasast, akit az utcán szedtek fel. Ha hihetünk a híreknek, olyan volt, mint a magyar népmesében a medve és a szegény ember vitájának tárgya: már nem ember, de még ember. Az orvosok szerint élet és halál között lebegett. Hajléktalan volt, fiatal és férgek tanyája: fejéből, ágyékából, lábából jöttek elő a tetvek és egyéb egyedei a rovarvilágnak. Lábbelije például összenőtt a lábával. Az élve rohadó embert megmentették, de még sok gond lesz vele, mondta a doki, s kezelése legalább félmillió koronába fog kerülni. Azon túl, hogy rejtély, vajon ki állja a cechet, hiszen a hajléktalanok nem fizetnek egészségbiztosítót, s hogy ilyen esetekre van-e használható modellje az egészségügyi tárcának, senki meg nem kérdezte a szerencsétlent, hogyan jutott idáig. Az ilyenen két sms-írás közben át lehet lépni büntetlenül.

A két példából világosan kiderül, a tájainkon kialakult szép új világ korlátlan lehetőségeket nyújt mindenkinek: elég jelentkezni valamelyik válogatón, és csak idegek, kitartás, némileg pofika kérdése, hány hét alatt csinálnak az emberből szupersztárt. Szerződést kap, luxusautót tolnak a feneke alá, rajongók tapossák egymást a kegyeiért, s mindezt anélkül, hogy lenne a fejében valami. Táncost, énekest fabrikálnak belőle, vagy csak túlélőt egy pökhendi milliomos ízléstelen házában. Mert az élet vetélkedő, amelyben az nyer, akinek tehetsége, kitartása, és némi szerencséje van. Utóbbi azonban nem ilyen egyszerű. Nem mindenkinek van szerencséje. Például annak a pasasnak nem sok jutott belőle, aki – szintén a napokban – a pozsonyi Egyetemi Kórház bejárata előtt mondott búcsút nyomorult életének. Annak dacára, hogy a járókelők és a ki-be járó orvosok figyelmeztették a rendőröket: valaki ott oxidál a kapuban. Valószínűleg a csacaihoz hasonló esetet szerették volna elkerülni Pozsonyban. Mert lehet, hogy megmentenek egy szerencsétlen roncsot, akiből úgysem lesz ember, de lehet, hogy százezreket kell belefeccölni. Ez pedig nem jó befektetés, hiszen semmi sem térül meg belőle. A ráncfelvarrás, a zsírelszívás, a plasztikai műtét és a szilikonbetelepítés más tészta.

Mindenesetre egy ország minőségét, egy társadalom erejét, hitelét, sőt kulturális szintjét nem a hirtelen kialakult milliárdosok vékony rétege adja, hanem – akár a láncban a leggyengébb láncszem a teherbírást – a legalul levők. Az emberség, sőt kultúra fokmérője nem az üres pompa és a lelketlen ragyogás, hanem az átlag, és ami alatta van: az elesettek emberi méltósága. Ha ugyan van ilyen kategória.