Félelemben élni

Legalább annyira groteszk, mint amennyire tragikus a robbanómellények helyett műanyag flakonokat viselő késes merénylők és a székekkel, söröspoharakkal őket dobáló áldozatok látványa. De London nem a világ egyik félreeső szeglete, hanem a világ egyik leglátogatottabb városa, sokunk érzi magát közvetlenül érintettnek a támadásban, ráadásul bármelyik nap újabb történhet.

A nyilvánosság nem tudja a helyén kezelni a terrorveszély valós mértékét, de ez teljesen érthető. Az internetet időnként megjárja egy grafikon a terrortámadások áldozatainak számáról – a statisztikákból kiviláglik, hogy a hetvenes–nyolcvanas években a terrorista szervezetek akciói valójában sokkal több áldozatot követeltek, mint a jelenlegi iszlamista terrortámadások. Azaz a számok alapján voltaképpen most nagyobb biztonságban élünk. Az érzelmeinkre hagyatkozva viszont aligha gondolhatjuk, hogy minden rendben van. A különbség a valóság és az érzékelés között több tényező következménye. Például egy félreeső spanyol városka (ETA-merényletek) vagy Belfast (IRA) nincs annyira a figyelem középpontjában, mint London, vagy éppen a New York-i World Trade Center, melynek leomlását a televízió élőben közvetítette. Ma egy okostelefon bárkiből pillanatok alatt riportert csinál, és az egész világ láthatja például a Facebookon a történéseket, pár perccel a támadás után.

Ami ennél is fontosabb a mostani terrortámadások emberi pszichére gyakorolt hatásában, hogy a merényletek célpontjai nem távoli, ismeretlen kultúrák és ismeretlen emberek. Közülünk is nagyon sokan jártak már turistaként Angliában, és alighanem mindenkinek van egy vagy több rokona, ismerőse, aki Londonban vagy a környékén dolgozik. A hétvégi áldozatok egy része is turista volt. Ez a félelem felnagyít minden tragédiát és hozzájárul a társadalmi pánikhangulat fokozódásához.

Elképzelhető, hogy mindehhez hosszú távon hozzá lehet szokni. Más választásunk nincs is, hiszen a terrortámadások veszélye száz százalékig nem küszöbölhető ki. Nem lehet eltüntetni a terroristákat a bezárkózással és izolációval, sem pedig az információcsere diktatorikus ellenőrzésével – legfeljebb csökkenteni a támadások számát. Ugyanúgy, ahogy a bűnözés és a korrupció felszámolása is lehetetlennek bizonyult a társadalomban.