„Ezentúl a szeretet fog lakkozni szívetekben”

Ha egy katolikus hisz Istenben, akkor mindegy, hogy szlovák, magyar, német vagy olasz fog neki magyarul Istenről beszélni. Olvastuk a nap mondatát az Új Szóban 2008. március 20-án a címlapon, ahol a napilap Ivan Gašparovič államfő nyilatkozatát idézte a magyar püspök kinevezésével kapcsolatos elvárásokról.

Ha egy politikai párt képviselője egyházi dolgokról nyilatkozik, a másik oldalról azonnal figyelmeztetik: a politika ne avatkozzon az egyház dolgába. Most az államfő, a pártok felett álló független politikus – az ország minden polgárának köztársasági elnöke – vonja kétségbe a 400 ezres magyar ajkú, ezer éve szülőföldjén élő katolikus közösség jogos igényét a teljes minőségű hitéletre.

Úgy tűnik, a köztársasági elnök úr nem ismeri vagy lebecsüli „alattvalóit”, ha egy számunkra ilyen rendkívüli fontos dolgot, mint a hitélet minősége, bagatellizál. Ha úgy gondolja, hogy az általa megállapított, az Új Szóban is idézett mondat megfellebbezhetetlen és végleges igazság, akkor téved. Tudatában vagyunk annak, hogy egyetlen ember – még ha államfő is – vagy csoport sem lehet egyedül az igazság birtokosa, mivel a földi igazság az érdekek igazsága. Az imádság maga a figyelem , ha ezt a figyelmet bármi megzavarja – zaj, idegen akcentus stb. –, elveszíti spirituális jellegét.

János evangéliumából tudjuk, hogy „Kezdetben volt az Ige és az Ige – a szó – Istennél volt, és Isten volt az Ige”. A papnak, a pedagógusnak, a színésznek a szó, a beszéd a munkaeszköze. Lehet gyógyítani igazsággal, törvénnyel, szikével, de minden gyógyítás közül a legjobb az, amit a szent szó végez, a szent szó, amely a lelkiatya szívéből sugárzik. Ha egy szentmisét celebráló pap töri a nyelvet, a nyelvi és stiláris botlások tönkreteszik a szertartás lényegét, misztériumát. A nyelvi botlások a felemelő ünnepi érzés helyett megbotránkozást váltanak ki.

Somorján egy esküvői szertartáson a nem magyar ajkú pap az „anyaszennyház” nevében üdvözölte a násznépet, majd a szertartás végeztével, azzal bocsátotta útjára az ifjú párt, hogy: „ezentúl a szeretet fog lakkozni szívetekben…”

A lekéri plébániához tartozó három faluban – Lekéren, Oroszkán és Csatán –, ahol a lakosság több mint hatvan százaléka magyar, még az államfő által emlegetett tört magyar is csak részben jut a híveknek, hiszen a pap szlovákul prédikál a magyar szentmisén. Nem magyarul beszélnek Istenről, ahogy az államfő állította, hanem számunkra idegen nyelven, és ez nem mindegy, még akkor sem, ha ez Pozsonyból úgy tűnik. Mi úgy gondoljuk, hogy Isten igéje becsesebb annál, minthogy olyanok hirdessék, akik beszélni sem tudnak a nép nyelvén, vagy csak törik a nyelvet.

A szlovákiai magyar katolikusok már 1990-től kérelmezik egy magyar püspökség megalapítását. A szlovák püspöki kar elnöke František Tondra püspök úr (Plus 7 dní, 2001.5.21.) azt nyilatkozta: „Tisztán egyházi szempontból nem látom szükségét magyar püspök kinevezésének. Ha valakinek más indítékai vannak, az más lapra tartozik.”

A szlovákiai magyar katolikus hívek és papjaik most is úgy hiszik, és úgy gondolják – a püspök úr nyilatkozatával szöges ellentétben –, hogy pontosan egyházi szempontból van szükség magyar püspökre. Hiszen a keresztény egyház küldetése: Jézus Krisztus evangéliumának hirdetése. Az egyház az embert kereső Isten szolgálója is egyben, s mivel emberrel kapcsolatos transzcendens küldetése van, köze van mindenhez, az emberi élet teljes dimenziójában. Köze van a nemzethez, az anyanyelvhez, az emberek teljes életéhez. Hogyan? A keresztény egyének által, akikben ez a hitélet megvalósul.

Mikor élhet a hívő teljes hitéletet? Akkor, ha anyanyelvén hallgathatja az evangéliumot, az igehirdetést és kapja a szentségek kegyelmét. Ehhez a II. vatikáni zsinat biztosítja a jogalapot.

Figyelmen kívül lehet hagyni azt a pápai enciklikát is, amely kimondja, hogy „minden népnek a maga soraiból legyen főpásztora és egyházi vezetője?!”

Sajnos, főpásztoraink megnyilatkozásai azt sugallják, hogy az államhoz szilárdabban kötődnek, mint Isten nyájához, amelyet nekik kellene vezetniük. Ki oldja meg a Szlovákiában élő magyar ajkú hívek kérelmét – a magyar püspökséget –, amiért már 18 éve esedeznek, zarándokolnak, könyörögnek, imádkoznak?

Zörgessetek és megnyittatik nektek, kérjetek és adatik nektek, mondja a szentírás! A Vox populi vox Dei – a nép szava Isten szava – nem érvényes a mi tájainkon ?

Aggodalommal tölti el szívünket hitéletünk siralmas állapota. Az elnemzetlenítést szánták nekünk, szlovákiai magyar katolikusoknak? Hiszen az egyházmegyék számának emelése a terület észak-dél irányú felosztása az eddig egységben élő magyar katolikusokat osztotta több részre. Cui prodest? Kinek az érdeke? Talán ezzel lehet semlegesíteni az „egységben az erő” régi igazságát, vagy az „oszd meg és uralkodj” sikerét biztosítani?

Kérésünk jogosságához nem férhet kétség, de ki adjon ennek hangot? Politikai képviseletünk ne szóljon. Papjaink – akik engedelmességi fogadalmat tettek – nem szólhatnak, mert a katolikus egyház szervezete hierarchikus. Hiányában van az olyan demokratikus elemeknek, amelyek a protestáns egyházak jellemzői.

Marad az istenadta nép. Úgy látszik, a szlovákiai magyarok nem tudnak, nem mernek vagy nem akarnak bénultságukból felocsúdni. Megfeledkeznek a régi igazságról, „Segíts magadon, az Isten is megsegít”. Itt és most el kell dönteni, akarunk-e, merünk-e keresztények és magyarok maradni. Minden szlovákiai magyarnak aláírásával kellene támogatnia a magyar nemzetiségű hívek és lelkipásztoraik nyílt levelét a Szlovák Püspökkari Konferenciához. Tehát csatlakozzon mindenki ehhez az aláírási akcióhoz a Csemadok és a többi civil szervezetek támogatásával. Nem elég a templomokban kitenni az aláíróíveket, szólni is kell, hogy írják alá. Ha a pap ezt elmulasztja, akkor másnak kell erre felhívni a hívek figyelmét.

Addig is, amíg jogos kérelmünk megvalósul, vigasztalásul a kálvinista Arany Jánost idézzük:

„…Kegyelmet Uradtól nem vár soha Szondi,

Jézus kezében kész a kegyelem:

Egyenest oda fog folyamodni.”

Dr. Fóthy János a Somorja és Vidéke Kulturális Társulás elnöke