A kávéházi stratégáktól kezdve a politikacsinálás számos európai főszereplőjéig sokan felteszik mostanában a kérdést: mennyiben hasonlít a muzulmán fundemantalizmus általi fenyegetés ahhoz a veszélyhez, amelyet a harmincas évek első harmadától kezdve a Németországban uralomra jutott nácizmus testesített meg.
A kávéházi stratégáktól kezdve a politikacsinálás számos európai főszereplőjéig sokan felteszik mostanában a kérdést: mennyiben hasonlít a muzulmán fundemantalizmus általi fenyegetés ahhoz a veszélyhez, amelyet a harmincas évek első harmadától kezdve a Németországban uralomra jutott nácizmus testesített meg. Nobel-békedíjat érdemelne az az elemző, aki úgy lenne képes e kérdést megválaszolni, hogy a mérvadó nyugat-európai politikusok számára nyilvánvalóvá válna, országuknak lelkesedve, langyosan, netán elutasítóan ajánlatos-e viszonyulnia az amerikai elnök Irak-politikájához.
E tekintetben csak annyit tudunk biztosan, hogy 1933 után a nagy nyugat-európai demokráciákban fanyalogva olvasták a fasizmus és a nácizmus előretörése láttán megfogalmazott prognózisokat, és egészen a világháború kezdetéig visszautasították a Hitler és környezete elleni erélyes fellépést. Nagy árat kellett ezért fizetni. Nyugat-Európa fanyalgása ma más jellegű. Az Egyesült Államok fanyalgókkal szembeni történelmi érve megcáfolhatatlan: 50 év alatt az USA kétszer mentette meg az európai demokráciát, és Wilsonnak az I. világháborúban, majd Rooseveltnek a II-ban egyaránt vért izzadva kellett küzdenie az Újvilág elszigetelése eszméjét hirdető amerikai többség álláspontjának megváltoztatásáért.
Szeptember 11-e óta Amerikában nincs számottevő erő, amely az izolacionizmust tekinti követendőnek. Mintha szerepcserére került volna sor; most Európában vannak lényeges politikai erők, amelyek a harmincas évek Nyugat-Európája, illetve Amerikája közhangulatát idézve csűrik-csavarják: mi közünk nekünk egy távoli ország dolgaihoz. A be nem avatkozó Franciaországot is elérte a végzete...
A nem régi balkáni konfliktusok során voltak mozzanatok, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy kontinensünk országaiban számos politikus meglehetősen mérsékelten lelkesedik a Bush elnök által szorgalmazott Irak elleni közös fellépésért. Kételyeiket több élmény táplálja. Egyebek között az is, ahogy az USA államfője a szeptember 11-i támadásra reagált. Megígérte a végrehajtók megszervezőinek felelősségre vonását. Máig nem vagyunk benne biztosak, bűnösöket büntettek-e meg. Bush személyisége se járul hozzá mindig a közös fellépést gyengítő kételyek eloszlatásához. Mindezek ellenére azonban a demokratikus világnak egy percre se lenne szabad megfeledkeznie arról a kétségbevonhatatlan tényről, hogy az iraki diktátor fanatizmusa közeli rokona a nácizmusra jellemző fanatizmusnak.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.