Esterházy János emlékezete

Esterházy János 1901. március 14-én született Nyitraújlakon. A gimnázium elvégzése után közgazdasági tanulmányokat folytatott Budapesten, majd nyitraújlaki birtokára tért haza gazdálkodni.

Az 1920-as évek közepén csatlakozott az újjáalakult keresztény-konzervatív elveket valló Országos Keresztényszocialista Párt (OKSZP) munkájához. Esterházy politikusi képességeire Szüllő figyelt fel, akinek javaslatára 1932. december 14-én, Ótátrafüreden az OKSZP elnökévé választották. Székfoglalójában elnöksége lényegét a szolgálatban határozta meg, és úgy, ahogy későbbi beszédeiben is utalt a keresztény-szociális erkölcsre, azaz „...mindenkit illessen meg az, ami tehetségénél, tudásánál, képesítésénél, műveltségénél és becsületességénél fogva jár neki. Akkor nem lesz kiválasztott tízezer, mint ma, amikor a legnagyobb pazarlás és fényűzés árnyékában százezrek nyomorognak munka és kereset nélkül.”

A megválasztását követő évben programadó beszédében, az OKSZP hagyományos kongresszusán és a parlamenti választások küszöbén határozottan kijelentette, hogy a kisebbség nem szűnhet meg a többséggel azonos jogokat követelni, és hangsúlyozta, hogy a kor politikusainak munkásságát csakis a magyarság létének és fejlődésének biztosítása irányíthatja.

Az 1935-ös nemzetgyűlési választásokon Esterházyt Kassa és környéke magyarsága parlamenti képviselővé választotta.

1936 elején a Magyar Nemzeti Párt és az OKSZP egyesülésére készült a magyarság. Esterházyban ezzel kapcsolatban kételyek merültek fel, amelyeket így fogalmazott meg: „a létesülendő egységes magyar pártnak becsületes ellenzéki politikát kell folytatni, és nem állhat be a kormánytámogatók táborába, mert ezzel elvesztené teljesen erkölcsi alapját”, és kérte a személyükben kompromittálódott pártvezetőket, hogy vonuljanak vissza a „kisebbségi pártpolitika színteréről”. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a magánéleti problémák, ha azok anyagi természetűek is, a politikai kérdések kezelésére árnyékot vessenek.

A két párt fúziójára végül Érsekújvárott került sor 1936. június 21-én. Az Egyesült Magyar Párt (EMP) országos elnöke Jaross Andor, ügyvezető elnöke Esterházy János lett, a parlamenti frakció vezetője Szüllő Géza maradt. Esterházy tevékenysége az EMP-ben kiszélesedett, még nagyobb intenzitással látogatta a magyarlakta vidéket.

1938 márciusában Hodža miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány egy nemzetiségi statútum kidolgozását tervezi. A magyarság vezetői már ez év februárjában készen álltak a nyolcvanegy pontból álló memorandummal, amelyben a párt programjában szereplő autonómia elérésére helyezték a fő hangsúlyt. „Ma itt valamennyi nemzet nemzeti mivoltának teljes kiépítését követeli, és ennek elengedhetetlen feltétele az autonómia megszerzése. Enélkül lehetetlen az itteni viszonyok konszolidálása” – fogalmazta meg Esterházy. 1938. október 9-én Komáromban megkezdődtek a magyar–csehszlovák határkiigazítási tárgyalások, ahol Esterházy jelen volt, de érdemben nem tudta befolyásolni a tárgyalásokat. 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában visszacsatolták Magyarországhoz a felvidéket. Horthy Miklós kormányzó kassai bevonulására november 11-én került sor, ahol Esterházy János Kassa képviselőjeként bejelentette, hogy sorsközösséget vállal a Szlovákiában maradt magyarsággal, és nem távozik az országból.

1939. március 14., Szlovákia önállóságának kikiáltása után a magyar iskolák egy részét bezárták, az egyetlen magyar középiskolában, a pozsonyiban magyar tankönyv nélkül kellett tanítani. A magyar diákok cserkészszervezeteit, keresztény alapokon működő ifjúsági szervezeteit betiltották. Bezáratták a keresztényszocialista alapokon működő magyar szakszervezeteket, a karitatív Magyar Családvédő Egyletet, a magyar városok nagy múltú magyar kaszinóit.

1939 karácsonyi és újévi ünnepeit Esterházy gyermekeivel együtt a Tátrában töltötte, ezek a ritka családjával töltött pillanatok bekerültek az immáron szlovákiai országgyűlési képviselővé lett politikus újévi rádióüzenetébe: „Gyermekeink a jövőt, a magyar jövőt jelentik, és a nekik szentelt percekkel és órákkal mindnyájunk közös, jobb jövőjét munkáljuk.” Láthatjuk, Esterházy még mindig ragaszkodott ahhoz a gondolatkörhöz, ami szerint a sorsközösség vállalása, a rossz gazdasági és szociális körülmények nem zárhatják ki az önfenntartás parancsszavát. 1940-ben Esterházy az országgyűlésben bátran felszólalt az internáló táborok ellen, és közbenjárásának köszönhetően kiengedtek az illavai táborból egy magyar érzelmű nyitrai papot.

1941-ben Esterházy látva a szlovákiai magyar kultúra és magyar könyvkiadás mostoha sorsát, megbízta Somos Elemért, hogy szervezze meg a magyar könyvek behozatalát, és központi elosztását. 1941 szeptemberében Esterházy erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült megnyitni a pozsonyi Madách Könyvesházat. Ugyanebben a hónapban sikerült újra megnyittatni a Pozsonyi Első Takarékpénztárat, amely a szlovákiai magyarság egyetlen pénzintézete lett, amelynek fontos feladata az volt, hogy „politikamentes támogató tevékenységet folytasson a magyar népcsoport javára”.

A szlovák parlament által 1942. május 15-én elfogadott 68. számú törvény Németország után elsőként tette lehetővé a zsidók deportálását. A szavazáson egyedül Esterházy János karja nem lendült a magasba, „...mint magyar és keresztény és katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom” – vallotta.

A háború viharai a Magyar Párt megszüntetéséhez vezettek. Az 1945. április 5-én kihirdetett Kassai Kormányprogram a magyarságot megfosztotta állampolgárságától és vagyonától. A pozsonyi magyarok ez időben látták Esterházyt katonai kísérettel, vállán zsákot hordva. Április 20-án a belügyi megbízotthoz, Gustáv Husákhoz ment, hogy tisztáztassa az elfogásának körülményeit. Június végéig tartották itt fogva. 1945. június 25-én Husák átadta őt a szovjet hatóságnak, Moszkvába szállítják, ahol koncepciós perére a Butirszkaja börtönben került sor. 1946. április 9-én készült el a vádirat, mely szerint gróf Esterházy Jánost (két társával, Neumann Tiborral és Csáky Mihállyal egyetemben) tíz év munkatáborra és javai elkobzására ítélték. A moszkvai börtönből, ahol együtt raboskodott Szolzsenyicinnel is, 1946. augusztus 15-én került a rakpaszi munkatáborba. Innen szintén tovább szállították a szangradok-protoki táborba, ahol 1949. február 15-ig tartották fogva. Eközben szülőföldjén is koncepciós per indult ellene. 1949. április 20-án a súlyos tüdőbeteg Esterházyt átadták a csehszlovák hatóságoknak, hosszú börtönkálvária után szeptemberben a lipótvári börtönbe szállították. 1957. március 8-án a mírovi börtönben ragadta el a halál.

Epilógus helyett álljon itt egy a Magyar Hírlapnak 1942-ben adott nyilatkozatának részlete, amely minden manapság közéletben szereplő szlovákiai magyar ember ars poeticájává kellene, hogy váljon: „Politikai hitvallásom alapja mindig az volt, hogy az igazságot ki kell mondani mindig, még akkor is, ha kedvezőtlen visszhangra talál, és az igazságot minden kínálkozó alkalommal annyiszor kell hangsúlyoznunk, amíg azt mindenki tudomásul veszi.”

A szerző történész