Éppen olvasott

Nem tudom, a szándékosság vezérelte-e az öreget, vagy csak tapintatlan volt, az biztos, a felelősségérzetünket nem ébresztette fel. A nyugdíjas éveiben járó szlovák nemzetiségű nevelő a magyarok lakta kollégiumi szobánkban uralkodó rendetlenség láttán azt szajkózta, hogy ez a nemzetünk, a szlovák nemzet szégyene. Van egy (magyar) közmondás, amely szerint: akinek nem inge, ne vegye magára. Mi nem vettük magunkra! Ezzel a kijelentésével nem érte el, hogy takarítani kezdjünk. Merthogy már tinédzserkorunkban, a nyolcvanas évek végén sem éreztük magunkat a szlovák nemzet részének. Mi a nemzetiség voltunk, a magyarok, amely összetartott jóban-rosszban, bár jobban belegondolva, abban az időben mintha csak jó történt volna velünk. Tíz centivel megnőttünk, amikor örömteli hír érkezett az anyaországból, tök mindegy, hogy kulturális jellegű vagy Egerszegi Krisztina első olimpiai győzelméről szólt, és akkor is „nőttünk”, ha kiderült, Matej Corvin magyar király. Büszke magyarok voltunk, de nem vertük a mellünket, és nem versengtünk abban, ki a magyarabb. Akkortájt jobb volt magyarnak lenni. Még az öreg nevelő is elismerte, nemzetünket példás emberek alkotják, akiktől van mit tanulniuk a szlovákoknak. (Mindig hozzátette, ez fordítva is igaz.) Félreértés ne essék, nem temetem saját magunkat, még most is példásak vagyunk, ám ezt egyre jobban titkoljuk. A látszat, a média által festett (remélhetőleg) hamis kép szerint elhagytuk a bennünket évszázadok óta jellemző igényességünket. A kereskedelmi média azt sugallja, Győzike a legnagyobb sztárunk, miközben nem az. Szabó Magda például jóval nagyobb „sztár”. (Bocsánat, amiért a téma miatt egy lapon említem őt az ostoba tévébohóccal.) A minap Budapesten a villamoson fiatalok (középiskolások lehettek) az írónőről beszélgettek. Jó volt hallgatni őket. Mint ahogy jó volt látni néhány órával később egy fiatalasszonyt, aki egy padon üldögélve az Abigélt olvasta, fel-felpillantva a babakocsiban alvó gyermekére. Panaszkodunk, hogy egyre kevesebbet olvasunk, s közben egy szó sem esik arról, hogy a lakosság számához viszonyítva még mindig Magyarországon értékesítik a legtöbb könyvet kontinensünkön. Arról sem beszélünk, hogy az európai nagyvárosok közül – szintén a lélekszámhoz viszonyítva – Budapestnek van a legtöbb színháza. Ezek a legfőbb ismérveink, és jelzik, (még) nincs baj, ám ezt úton-útfélen hangoztatni kellene. Ha elhallgatjuk, a tévébohócok tényleg mindenkit legyőznek. A nehézségek ellenére a mindenható is mellettünk áll. Különben Szabó Magda nem részesült volna ilyen csodás halálban. Éppen olvasott, amikor magához szólította őt.