Énekszó és tánc köszöntse!

Beszavaztuk hát magunkat az unióba. Igaz, nem csendben, hanem dérrel-dúrral, tövig rágtuk a körmünk urnazárásig, meg azután is. Megnézhettük a kilenc ritmushibás miniszter nem egészen stílusos orosz kartáncát, a többiek biztosan otthon csapkodták a combjukat, meg az asszonyét. Pedig úgy reménykedtem, hogy legalább a tánc megy a kabinetnek, elképzeltem, amint Pavol Prokopovič kecses balettmozdulatokkal siklik a színpadon a Let’s go Slovakiára, ehelyett bumfordi medvetánccal szolgáltak a nép szolgái. Néztem a tömegnek éppen nem nevezhető társaságot, s az volt az érzésem, hogy saját pozíciójukat ünneplik, amit viszont egyetlen embernek köszönhetnek: Mečiarnak. Ha ő nincs, nem alakul olyan kormány, mint most van, ha nem szól a választóinak, hogy most már akkor ő is Brüsszelben látja a jövőt, s csak a bandzsítása miatt tűnhetett úgy, hogy Moszkvára réved tekintete, akkor bizony alulról nyaljuk az ötvenet, mindenki, de leginkább a kormánypártok nagy bánatára. Na, mindegy, ott vagyunk az unióban, eddig a legjobb érvet az EU-tagságra már nem tudom ki mondta nekem, bár ő is csak hallotta egy kocsmában, hogy a mostani helyzettől már csak jobb lehet, a változás meg csak segíthet. Minek nekünk észérvek, mindenki másra éhes. És ezt már a kampányszervezők is tudták, csak a szőrszálhasogatók kukacoskodtak, azok mindig mindenben csak a rosszat látják, nem hagyják az embert nyugodtan. Nyugodni. A legjobban a Pátria rádió mai adásának beharangozója érzékelteti a helyzetet. A Hétről hétre tartalmának ismertetése a következő mondattal kezdődik: Csáky Pál miniszterelnök-helyettes elmondja véleményét az őt ért vádakról. No comment, hogy idézzem Csáky utóbbi időben elég gyakran használt gondolatát.

Május elsején lépünk bele az unióba, egyszeriben kettős ünneppé varázsoljuk a napot. Majd megy egymással szemben a két menet, az egyik piros zászlókkal és vörös csillagokkal felszerelkezve, a másik meg kék zászlókkal és sárga csillagokkal felvértezve. Az egyik pénzt, paripát, fegyvert, munkát követel, a másiknak már van, így mosolyogva temeti a régi rendet. És ez minden évben így fog menni, csak a forma változik majd, hol kezet ráznak és mosolyognak, hol vicsorítanak és kardoznak egyet. Éljen május elseje, énekszó és tánc köszöntse!

Éppen ideje lenne már belépni az Európai Unióba, így egy módszerrel kurtíthatnánk a szakszervezeti skálát. Nem lesznek határok, nem lesz mit érdekvédelemből lezárni. Csak a közutakat, ami sokkal szerényebben hangzik, mint a határblokád. Ami nincs, azt nem lehet lezárni. Új helyet kell találni a zacskós rántott hús és a műanyag poharas boróka osztogatására, hogy szinten tarthassuk az osztályt.

Majdnem ezerkétszáz embert tett lapátra a Szlovák Televízió új vezetése, arányaiban ez az ott dolgozók nagyobbik része. Köztük van a sportriporterek legsötétebbje, Miroslav Michalech is, aki az év elején még éppen Richard Rybníček igazgató kezéből vette át az év sportriportere díjat teljesen érdemtelenül. A sors most ezen fintorgott. A szakszervezetnek természetesen nem tetszik, hogy 1200-zal kevesebben szívják majd az állam vérét, pontosabban a mi pénztárcánkét. A jelenlegi műsorok színvonalát nem lehet alulmúlni, hát legalább csináljuk olcsóbban. Ezért már mindenképpen megérte. Azon meg nem lehet csodálkozni, hogy visszasírják az arany életet azok, akik tízezreket kerestek azokért az ocsmányságokért. Csak ne dőljünk be nekik.